A Mohácsi Busójárás az elmúlt évek-évtizedekben nem csak hazánk, de az egész világ egyik legismertebb, s legérdekesebb téltemető, farsangi mulatságává vált. A 6 napon át tartó teljes rendezvénysorozatra évente körülbelül 100.000 látogató érkezik, akiket leginkább a dunai átkelés, a maskarás felvonulás és a máglyagyújtás hoz lázba. Ezeket a programelemeket a helyszíni jelenléten túl számos írásos, filmes dokumentáció formájában is élvezhetjük, külső szemlélőként.
De milyen a busójárás belülről?
A most következő cikk nem a hagyományos busójárás-beszámolók sorozatát gyarapítja, inkább élménybeszámoló arról, hogy hogyan éli meg a téltemetést egy busó, melyek a hagyomány írott és íratlan szabályai, milyen 6 napon keresztül 25-30 kilogrammos jelmezben járni Mohács utcáit, és mit is jelent igazán belülről a Poklade?
Amit talán még az is tud a busójárásról, aki sosem járt Mohácson
A busójárás a farsangi időszak végén, kisfarsangtól (csütörtök) hamvazószerdáig tart, s húshagyókedden éri el csúcspontját, a hagyományos, telet szimbolizáló koporsó elégetésével. A hagyomány a tél rituális elűzését és a tavasz várását jelképezi termékenységvarázsló elemekkel, miközben a helyi sokac közösség kulturális identitásának meghatározó eleme. A busók jellegzetes, kézzel faragott faálarcot viselnek, birkabundába öltöznek, derekukon kolompokkal, kezükben kereplőkkel keltenek zajt. A népszokás eredetét a népi hagyomány a török idők eseményeihez kapcsolja, ugyanakkor a néprajzi kutatások a délszláv farsangi alakoskodó hagyománykörrel hozzák összefüggésbe. A busójárás központi eseménye a látványos felvonulás, a máglyagyújtás és a dunai átkelés, amelyek Mohács utcáin, terein és a Duna-parton zajlanak. A szokás egyszerre őriz archaikus, rítusjellegű elemeket és közösségi ünnepi formákat. 2009-ben az UNESCO az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára emelte a szokást, nemzetközi elismerésben részesítve azt. A modern busójárás ma már kiemelt turisztikai esemény is, amely jelentős kulturális és gazdasági szerepet tölt be a térségben. A hagyomány így egyszerre őrzi délszláv gyökereit és illeszkedik a 21. századi közösségi és kulturális keretekhez.
Hogyan lettem busó?
Már gyermekként megmagyarázhatatlanul vonzott a busójárás. Először talán egy újság lapjain láttam busómaszkot, amelyet azonnal kivágtam, s be is ragasztottam a „matricás” albumomba, amelyben volt minden, ami érdekelt. Később szüleim és nagynéném mesélt a hagyományról, majd egy-két éven belül el is látogattunk a híres mohácsi farsangra. Az évek során sokat írtam, fotóztam, dokumentáltam a rendezvényről saját szórakozásra és munkafeladatok végett is. Bátran kijelenthetem, hogy busójárás-rajongó lettem, s - mint külső szemlélő, látogató – gyűjteni is kezdtem az autentikus kellékeket. Elterveztem, hogy összeállítok egy életnagyságú busót: egy próbababát teljes jelmezbe öltöztetve terveztem ezt megvalósítani, mígnem egy online piactéren ráleltem egy teljes busó-szettre. A ruhának szomorú előélete volt: tulajdonosa a teljes jelmezt újonnan készíttette magának, ám mielőtt viselni tudta volna, egy hirtelen, gyors lefolyású betegségben elhunyt. A felszerelést a család értékesítésre kínálta, ám az egykori tulajdonos végrendelete az volt, hogy csak és kizárólag olyan személy veheti meg a jelmezt, aki minden évben, minden busójáráson felöltve azt, a hagyományok alapján fogja viselni, és az eredeti gyökerekhez visszanyúlva, azok mentén fogja viselni, hogy életben tartsa ezt a csodálatos szokást. Így lettem tehát busó, 2021-ben.
Bár nem vagyok mohácsi, a hazai hagyományokhoz való kötődésem nem földrajzi kérdés. Mindig is vonzott, hogy eredeti gyökereik mentén, hiteles formájukban keljenek életre – úgy, ahogyan az adott népcsoportok őrzik és továbbadják őket. Számomra ez nemcsak a busójárásról szól, hanem az idegenvezetői, túravezetői és bloggeri munkámról is, sőt az amatőr folklorista, értékmentő, ismeretterjesztő „hobbimról” is. Amiben csak lehet, igyekszem részt venni: legyen szó busójárásról, remélésről, asszonyfarsangról, keresztútról, körmenetről, királyválasztásról, betlehemezésről vagy bármely más magyar népszokásról, hagyományról. Közel 12 éve működő vezetett túráimnak is fontos része, hogy ezeket a hagyományokat ne csupán említsük, hanem élő módon beépítsük a programok tematikájába – megőrizve és továbbadva őket.
Amióta én is élő busó vagyok és saját jelmezem van, egészen más szemmel tekintek a busójárásra. Még közelebb került hozzám, még inkább a magaménak érzem – nem kisajátítva, hanem tisztelettel őrizve az eredeti gyökereit. Nagyon befogadó mohácsi népi iparművészek segítségével a viseletem azóta bővült és finomodott is, hogy még hitelesebb, még eredetibb legyen. Számomra ez nem külsőség, hanem belső vállalás: a busójárás igazi szellemiségének ápolása.
Poklade – vagyis átváltozás
A sokacok körében a farsangi időszakot, a hagyományos ünnepet Poklade néven említik, amely egyszerű szóval átváltozást jelent. Ez az a pillanat, amikor belül megfordul valami. Beöltözés előtt még csak egy ember vagyok a sok közül, a saját hétköznapi gondjaimmal. Aztán eljön a farsang, felkerül a bunda, a kolomp, előkerül a bütykös harisnya, a bikacsök, a kereplő… és végül a maszk. A maszk felvétele olyan, mint amikor becsukódik egy ajtó: kint marad a külvilág. Innentől kezdve egy más tudatállapotba kerül az ember. Nem színészi játék, nem megjátszott szerep – egy belső állapot, amely magában hordja a hagyomány tiszteletét, a busójárás szellemiségét, a termékenységvarázslást, a szórakoztatást, a téltemetést, a rendet és a szabadságot egyaránt.
A busó hat napon keresztül – felszereléstől függően – közel 25–30 kilónyi viseletet hord reggeltől estig. Ez nem túlzás, nem költői kép. Ennyi a bunda, a kitömött gatya, a kolompok, a láncok, az öv, a csizma és maga a maszk együtt. Egy könnyített, többnyire uszadékfából vagy fűzfából faragott álarc kerül az arcra, amelyet belül – amennyire az idomok engedik – némi párnázással próbálunk kényelmesebbé tenni. De a kényelem relatív fogalom. A külvilágot két apró lyukon keresztül látjuk. Nincs valódi térérzékelés, a hangok tompulnak, a látómező beszűkül, és sokszor a lábunk elé sem látunk rendesen. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy a járókelők, látogatók figyeljenek a busóra – és ne fordítva. A maszk mögött nem teljes értékű a látás, nem érzékeljük a hirtelen mozdulatokat, a kisgyerekek kiszámíthatatlan irányváltását vagy azt, ha valaki váratlanul elénk lép egy fotó kedvéért. A busó jelen van, de nem lát mindent. A tisztelet itt biztonságot is jelent.
A szigorú hagyományokat követve a busó nem beszél, nem veszi le a maszkját, és az arcát még az álarc alatt is fátyollal vagy korommal fedi. A régi gyökerekhez visszanyúlva a jelmez alatt rejtőző személy kiléte titokban marad. Nem játékból, nem misztifikálásból – hanem mert a busó nem egy konkrét ember. A busó maga a szerep, a hagyomány, az átváltozás. Amint a maszk felkerül, a személy háttérbe lép.
A telefonom lépésszámlálója szerint egy-egy nap alatt akár 15–20 kilométert is gyalogolok Mohácson, a város nevezetes pontjai között, kolompjaimmal és láncaimmal csörögve. A súly nemcsak statikus teher, hanem minden lépésnél újra és újra megmozdul rajtam. Az utóbbi évek enyhébb február végi, március eleji időjárása pedig tovább fokozza a kihívást: nem ritka a 15–17 Celsius-fok sem napközben. Birkabundában, zárt maszkban ez kifejezetten embert próbáló. Az izzadság végigfolyik a hátamon és estére minden porcikám érzi a nap súlyát – amely nem mindig kellemes.
Mégis, amikor meglátom a mosolyokat, a kíváncsi tekinteteket, a gyermekek felszabadult kacaját, a csodálkozó arcokat, és érzem a közösségi együttlét erejét, minden lépés, minden izzadságcsepp értelmet nyer. A busó nem könnyű szerep – sem fizikailag, sem mentálisan. De a közösségi szellemiség, az öröm, amit adni tud, minden pillanatát megéri.
Maszkban az ember nem „eljátssza” a busót, hanem busóvá válik. Ilyenkor az egyén feloldódik a közösségben: nem különc, hanem egy láncszem a hagyomány folytonosságában. Ez az átváltozás talán a busójárás legnehezebben megfogható része. Kívülről csak annyi látszik, hogy egy faragott maszk néz vissza. Belül viszont ott van az az érzés, hogy most nem a saját arcodat viseled – hanem egy több generáción át örökített szerepet, amely egy rövid időre teljesen átformál.
Tisztelet egymás iránt – látogató és jelmezes oldalról is
A busójárás nemcsak látvány, hanem találkozás is. Busó és látogató között folyamatos, kimondatlan párbeszéd zajlik – gesztusokból, mozdulatokból, reakciókból. És ahogy minden találkozásnál, itt is alap a kölcsönös tisztelet.
A látogatóknak talán az a legfontosabb, hogy értsék: a busó nem animátor, nem jelmezes statiszta, hanem egy hagyomány hordozója. A maszkhoz nem nyúlunk. Nem húzzuk meg, nem rángatjuk a bundát. Nem próbáljuk meg felemelni az álarcot „csak egy fotó kedvéért”. Nem lépünk hirtelen elé úgy, hogy közben tudjuk: ő alig lát ki a két apró nyíláson. A gyerekeket nem toljuk oda erőszakkal, ha félnek, és nem várjuk el, hogy a busó minden pillanatban pózoljon. A tisztelet itt azt jelenti, hogy hagyjuk őt busónak maradni.
Ugyanakkor a busóknak is komoly felelősségük van. A maszk nem ad felmentést a viselkedés alól. Nem élhetünk vissza a névtelenséggel. Nem ijesztünk meg síró gyereket, nem célozunk meg bizonytalan, láthatóan félő embereket. Nem használunk durva gesztusokat, nem megyünk túl azon a határon, ahol a játék már kellemetlenné válik. A busó lehet hangos, lehet karakteres, lehet hirtelen – de nem lehet bántó. Látogatóként azonban nagyon fontos felismerni a különbséget bántás és hagyományőrzés között, mert a kettő látszólag összemosódhat, de közel sem ugyanaz. A modern busójárásban a biztonság és az emberi méltóság számomra legalább annyira fontos, mint a régi formák. A jó busó érzi a határt. Tudja, mikor kell közelebb lépni, és mikor kell hátrébb húzódni.
A legszebb pillanatok mindig azok, amikor ez az egyensúly működik. Amikor a látogató érti a játék szabályait, a busó pedig felelősen éli meg a szerepét. Ilyenkor nem két oldal áll egymással szemben, hanem egy közös élmény születik.
A hagyomány tisztelete és a turisztikai elvárások nem egymás ellenségei. Nem szabad, hogy kioltsák egymást. Sőt, akkor működik igazán a busójárás, ha a kettő összeér, kiegészíti egymást – de soha nem egymás rovására valósul meg. A látvány maradhat látvány, az élmény maradhat élmény, de a gyökerekhez való hűség nem sérülhet. Mert ha a hagyomány kiüresedik vagy átváltozik általános farsanggá, akkor hiába a tömeg. És ha a közösségi élmény eltűnik, akkor hiába a hagyomány. Az igazi busójárás ott születik meg, ahol ez a kettő egyensúlyban marad. Ez a belső résztvevők és a külső szemlélők közös feladata.
