Héloise, akit Hélose, Heloisa vagy Helouisa néven is ismerünk, a középkori Franciaország egyik legkiemelkedőbb tudósnője, írója, filozófusa és apácája volt. Nevét leginkább Abélarddal, a híres francia filozófussal folytatott tragikus szerelmi története révén őrizte meg az utókor: levelezésük a középkori irodalom egyik legértékesebb és legőszintébb forrása, amely mély érzelmi és intellektuális betekintést ad a 12. század mindennapjaiba.
Fiatal tehetség Párizsban
Héloise 1095-ben született, vélhetően valahol Párizs környékén, egy nagy valószínűség szerint nemesi vagy magasan pozícionált polgári család gyermekeként. A pontos családi körülményeit nem ismerjük részletesen, mivel a korabeli dokumentumok csak elvétve állnak rendelkezésünkre, azonban a feljegyzésekből egyértelműen kitűnik, hogy már gyerekkorában felfigyeltek intelligenciájára és szokatlanul éles eszére, ami ritkaság volt egy nő esetében ebben az időben.
Családja nem is tétlenkedett: nagy hangsúlyt fektettek taníttatására, így már egészen fiatalon elsajátította a latin nyelvet, ami lehetővé tette számára a klasszikus és vallásos szövegek olvasását. A történészek szerint megismerkedett a retorikával, logikával, valamint az etikai és filozófiai kérdésekkel is, amelyek később élete során is meghatározóak lettek.
Héloise később Párizsban élt nagybátyja, Fulbert gyámsága alatt, aki a Notre Dame kanonokja volt, és aki görögül és héberül is megtanította, mígnem Héloise 18 évesen Abélard tanítványává vált. A mester és az ifjú hölgy között rövid idő alatt szoros érzelmi és intellektuális kötelék alakult ki, aminek részleteit a ránk maradt levelezéseikből is megismerhetjük.
Héloise és Abélard levelei
Héloise és Abélard levelei (latinul Epistolae Abelardi et Heloissae) a középkor egyik legismertebb forrásai közé tartoznak, és Héloise saját visszaemlékezéseit is tartalmazzák kapcsolatukról. Bár a teljes levelezés magyarul nehezen elérhető, a bennük megfogalmazott érzelmekről és Héloise önreflexiójáról több magyar összefoglaló is beszámol.
Héloise írásaiban világosan kifejeződik szerelme és szenvedése Abélard iránt, még akkor is, amikor már mindketten vallásos életet élnek és fizikailag távol vannak egymástól. Héloise a levelezésekben többek között úgy fogalmazott, hogy a buja látomások és emlékek mindaddig fogva tartják lelke bánatát, míg gondolatai az ima helyett az együttlétre és a szerelemre irányulnak, azaz: erősen éltek benne a közös élmények és emlékek még a vallási fogadalom ellenére is.
Leveleiben Héloise gyakran elismerte azt is, hogy Abélard iránti szeretete felülmúlta Isten iránti odaadását. Azt írta: „Bevallom, legnagyobb zavaromra, jobban félek az ember [Abelard] megsértésétől, mint Isten bosszantásától, és kevésbé igyekszem az ő kedvére tenni, mint a tiédre”- írja.
A szerelmétől egyben szenvedő nő azonban kifejezetten vitatta azt az elképzelést, hogy tettei bűnösek, hiszen motivációi pusztán Abélard iránti szeretetből, nem pedig önző vágyból fakadtak, így vélekedése szerint tettei másfajta értéket képviseltek. Kettős érzés- és gondolatvilágát jelzi azonban az a tény is, hogy olykor „képmutatónak” is nevezte magát, vallási életét pedig „hamis jámborságnak”, kijelentve, hogy még a kolostorban és imádkozás közben sem tudta abbahagyni a férfira való gondolást. „Lemondtam az életről... de rájöttem, hogy nem tudok lemondani Abélard-omról”- írja.
A tragikus szerelem
A fiatal tanítvány és a 38 éves tanár között tehát gyorsan romantikus kapcsolat alakult ki, ráadásul Héloise és Abélard szerelme hamar titkos házasságig is vezetett, miután Héloise teherbe esett. A kapcsolat azonban nem maradt titokban sokáig, és Fulbert bosszúja sem váratott magára: Abélardot megtámadták és megcsonkították. Héloise ekkor az argenteuil-i kolostorba vonult, hogy apácaként élje le hátralévő életét, de a szerelmi kapcsolat leveleiken keresztül továbbra is fennmaradt, és a források szerint fiuk meg is született: Astrolabe-nak hívták, de további élete nem ismert. Héloise levelében így emlékezett meg a történtekről:
„A büntetés, amit elszenvedtél, a nyílt házasságtörésen ért férfiak méltó bosszúja lett volna. De amit mások megérdemelnek a házasságtörésért, az érted jött egy olyan házasság által, amelyről azt hitted, hogy jóvátett minden korábbi bűnt; amit a házasságtörő asszonyok okoztak szeretőiknek, azt a saját feleséged okozta neked. Nem akkor történt ez, amikor átadtuk magunkat korábbi gyönyörűségeinknek, hanem amikor már elváltunk, és erkölcsös életet éltünk, te vezetted a párizsi iskolát, én pedig a te parancsodra laktam az argenteuil-i apácákkal. Így váltunk el, hogy neked több időd legyen a tanítványaidnak szentelni magad, nekem pedig több szabadságom legyen az imádságra és a Szentírás feletti elmélkedésre, mindketten szent és erkölcsös életet élve. Akkor egyedül te fizetted meg testedben a büntetést egy bűnért, amelyet mindketten elkövettünk.”
A szenvedő női szív így vallott legmélyebb érzéseiről: „Téged az istenekre bízlak, de tudom, hogy sem az ég, sem a föld nem állhat közöttünk.” Abélard válasza viszont a lelki és erkölcsi dilemmákat sejtette: „A szenvedés, amelyet elszenvedtem, nem véletlen: Isten akarata volt, hogy lelket mentsek, s hogy tanuljunk a hibáinkból.”
Bár Abelard megpróbálta meggyőzni Heloise-t, hogy engedelmeskedjen Isten akaratának, és lássa közös sorsukat szükségesnek és végső soron jónak, Heloise ellenállt ennek az értelmezésnek, és minden dacos szavával azt sugallta, hogy Abélard kevesebbet tud Istenről, vagy a benne élő akaratról és az üdvösség útjáról, mint ő. „A mennyország bármely szegletébe helyez engem Isten, az elég lesz nekem.”- írja.
Az idő előrehaladtával Héloise a Paraclete-apácakolostor alapítója és vezetője lett, ahol a nők oktatásának fontosságát hangsúlyozta. Kolostorában a tanulást és az írástudást mindenek fölé helyezte, hiszen szerinte az ima és a tanulás a lélek ébersége a test felett áll. Héloise az évek alatt az apácák öltözékét, a böjtöt, a munka megszervezését és a mindennapi élet szabályait is meghatározta, kiemelve, mindezt annak szellemiségében, hogy az oktatás lehetősége és értéke nem csupán a férfiaknak jár.
A filozófia és az etikai dilemmák találkozása
Héloise levelei Abélardhoz a női intellektus, a szerelem és a vallás kérdéseinek középkori dokumentumai. A levelekben filozófiai érveléseket és etikai dilemmákat is olvashatunk, méghozzá igen hektikus, a témát sok oldalról megközelítő megvilágításban. „Az értelem és a szív egyszerre lángol”- írja hősnőnk, akit bölcs mestere kitartóan önmérsékletre int: „Ha az ember csak a test vágyait követi, elveszti a lélek békéjét, de ha a lélek szolgálatában áll, minden szenvedés értelmet nyer.” Kettejük levelezése a filozófiai, teológiai és érzelmi gondolatok mesteri összefonódása, amely ma is a világirodalom gyöngyszemei közé tartozik.
Héloise és Abélard gondolkodásmódja ráadásul mély nyomot hagyott a középkori filozófiában is: Abélard a realista és nominalista viták egyik kulcsfigurája volt, aki a teológiai viták közepette is ragaszkodott az ésszerű érveléshez. Héloise pedig a női intellektus és oktatás szószólójaként emelkedett ki kortársai közül, hiszen ahogy ő is írta: „Ha a nők nem tanulnak, az Isten szolgálata sem lehet teljes. Az értelem és az érzelem együtt emelhet minket közelebb hozzá.”
Emlékük örök, sorsuk összefonódott
Héloise és Abélard haláluk után egyesülhettek: holttesteiket Párizsba, a Père-Lachaise-temetőbe szállították, ahol közös kriptában nyugszanak. A sírhoz a mai napig szerveznek zarándoklatokat, és a legenda szerint szerelmük szelleme még mindig összeköti őket: „Örökre egyesülve- itt nyugszanak, és itt várják egymást.” A feljegyzések szerint maga Héloise kérte, hogy egy sírba temessék őket, és a legenda szerint, amikor Héloise holttestét férje sírjába helyezték, Abélard kitárta karjait, hogy átölelje.
Egy kivételes nő, aki saját magán tesztelte a malária ellenszerét
Fordulatos női sorsok
