Folytatjuk a verses sorozatot, és változatlanul arra hívjuk Önöket, hogy vegyenek részt velünk ebben a közös megállásban. Egy vers sokszor nem azért fontos, mert válaszokat ad, hanem azért, mert csendet teremt. Azt a rövid pillanatot, amikor félretesszük a rohanást, és elidőzünk néhány sor felett.
Ha van olyan vers, amely elkísérte Önt egy nehezebb időszakban, amely erőt adott, megnyugtatott, vagy egyszerűen csak jelen volt akkor, amikor szükség volt rá, ossza meg velünk. Ha szeretné, írja meg a történetét is: mikor talált rá, miért vált fontossá, mit adott Önnek abban a pillanatban. Nem kell tökéletesen megfogalmazni, az őszinte szavak bőven elegendőek. Néha egy vers, és az a rövid megállás, amíg elolvassuk, éppen elég ahhoz, hogy egy kicsit könnyebben tudjunk továbbmenni.
A mai verset Krisztina küldte.
Dsida Jenő: Megint csupa kérdés
Hát nem volt boldogabb az ősi Semmi
az új semminél, mely valaminek
tudja magát?
Miért kellett bágyadt mosolygásainknak
önmagukra ébredniök az élet ágyán?
Miért döngetünk véres ököllel, eszeveszetten
olyan kapút, melynek csak egyik pántja
sok ezer fekete mérföld?
Téli estéken keservesen énekelve,
őseink és dédunokáink hajából
miért fonjuk az élet hosszú kötelét?
Miért faljuk fel egymást
akkor is, ha nem vagyunk éhesek
s miért pattan fel gőggel a gerincünk,
ha végigütnek rajta?
S miért nem akarunk lefeküdni ősszel
hullott levelek közé, mint aszott szemét
a seprű alá?
Nagy kerek szemmel is mért nézünk vakon
a forgószelek tátongó sodrába?
S miért lát kicsivel többet az ember,
ha csöndesen ül egy percig... így...
s behúnyja a szemét?...
A vers csak vers
de lehet sokkal több is…
