Sokunk életében vannak olyan közeli vagy távolabbi családtagok, rokonok, esetleg ismerősök, akiknek felmenői ott voltak 83 évvel ezelőtt a tőlünk közel 1500 kilométerre található Don folyó kanyarulatának fagyos partjainál, amikor 1943. január 12-én tízezrek halálát követelő, elsöprő támadást mért a Vörös hadsereg az ott szolgálatot teljesítő magyar katonákra. Voltak ugyan csodával határos esetek és hazatérők, ám legtöbbjükről már csak hősi halottként kaptak hírt az otthon várakozók.
Túlélő volt az én dédnagyapám, a tiszaföldvári B. Nagy Károly vagy ahogy mi neveztük „Tata” is, aki 44 hónap orosz hadifogság után végül visszatért szerető feleségéhez és gyermekéhez Tiszaföldvárra, és olyan örökséget teremtett, amelyből még sok generáció tanulhat és táplálkozhat.
Az évforduló kapcsán újból előkerültek a családi fotók, feljegyzések, háborús könyvek és egyéb dokumentumok, amelyek édesapám gyűjteményéből származnak. Édesapám, amióta az eszemet tudom, mindig is különös, szinte megmagyarázhatatlan érdeklődést táplált a háborús témák, kifejezetten a második világháború eseményei iránt. A polcain megannyi vaskos könyv, a fiókokban rengeteg fotó, régi térképek, a DVD-állványon és a számítógépen dokumentumfilmek tucatjai. Amíg én az Árpád-ház, a végvárak, a török hódoltság és az erdélyi fejedelemség korának rajongója vagyok, addig őt a 20. század első felének háborúi mozgatják - sosem értettem igazán, miért. Egészen mostanáig…
Gyermekkoromtól kezdve azon a sokat emlegetett történeten nőttem fel, hogy dédnagypapám II. világháborús, túlélő katona volt. Persze, amikor 4-5 évesen az ölében ültem, s ő boldogan ölelt karjaival, még semmit sem tudtam az egészről. Miután 2002-ben meghalt, akkor sem. Még a történelemórákon tanultak során sem értettem, realizáltam, mit jelentett mindez. Aztán ahogy beléptem a felnőtt korba, majd a nagymamám, a nagynéném és édesapám egyre többet és többet mesélt Tatáról, akkor kezdtem felfogni. Igazán megérteni talán sosem fogom, hiszen nem éltem át. De a minap ismét előkerült az az 1997-ben, édesapám által készített, a családom tagjai számára már jól ismert hangfelvétel, melyen dédapám mesél a Donnál átélt rémségekről, majd a fogságban töltött éveinek emlékeiről. 28 éves vagyok, a hangfelvétel velem egyidős, ám valahogy sosem hallgattam meg. Idáig. Idén édesapámmal ketten ültünk a CD-lejátszó előtt, s hallgattuk, szinte ittuk Tata megelevenedett szavait. Az elmondottak után sokáig magamba mélyedve, döbbenve kezdtem érteni, érezni, mit is jelentett ez a családomnak, s mit jelenthetnek az ilyen és az ehhez hasonló történetek a jelen vagy a jövő korok számára.
B. Nagy Károly felesége és első gyermeke, Manyika 1942. november 23-án
Édesapámat, Demecs Istvánt arra kértem, hogy meséljen a hangfelvételről és Tatáról, milyen embernek ismerte ő, az én szememben mostanra hatalmassá nőtt háborús veteránt.
Apa! Rengeteget beszélgettünk már Tatáról és a háborúról, valamint az Ő hadifogságáról. De soha nem hallgattuk meg együtt a hangfelvételt és soha nem hallottam a teljes történetet. Kérlek, meséld el nekem, hogy is volt ez, elejétől a végéig.
Szüleim, a te nagymamád és nagypapád Tiszaföldváron születtek és éltek fiatal korukig, az 1960-as években költöztek fel Budapestre. Én már a fővárosban születtem ugyan, ám nagyon sokat voltam az „őshazában” is. A nyári szünetek jelentős részét, valamint az ünnepeket is Tiszaföldváron töltöttem a testvéremmel anyai nagyszüleimnél. Ez hagyományos, igazi vidéki élet volt: nagymamám a tyúkok alól frissen kivett tojásból sütött reggelit, a kútra jártunk vízért, olykor besegítettünk a földeken, nagybátyánkkal a Tiszára jártunk horgászni, rengeteget kerékpároztunk, illetve a helyi strandon múlattuk az időt. Mivel a nagyszüleim nem néztek televíziót, így már kora este lepihentünk. Nővérem a nagymamámmal, én a nagypapámmal aludtam egy szobában. Ilyenkor minden este azzal telt, hogy megkértem nagyapámat, meséljen nekem. Sokszor éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Mindig megkérdezte: „Na Pistikám, miről meséljek?” Én pedig azonnal rávágtam: „a háborúról!” Ő megtette ugyan, hisz nagy szeretet lakozott benne, ám mielőtt bármit is mesélt volna, mindig hozzá tette: „Pistikám, mindegy, hogy alakul az élet, csak háború ne legyen, soha!”
B. Nagy Károlyné
1997-ben, az én születésem évében készítettél dédpapával egy hangfelvételt. Ebből sok minden kiderül ugyan, ám rengeteg olyan részlet van, amely nem szerepel rajta, de neked gyermekként elmesélte, igaz? Tudsz nekem úgy mesélni most, hogy ezeket az el nem hangzott emlékeket is belefűzöd Tata történetébe?
Volt egy, az akkori technika szerint jobb minőségű fejhallgatóm, mely hang felvevésére is alkalmas volt, az anyagot pedig magnókazettára rögzítettem. Ez egy teljesen spontán, hirtelen ötlettől vezérelt rögzítés volt, sem ő, sem pedig én nem készültem fel rá. Nagyapám ekkor volt 84 éves, de mindenre tisztán emlékezett, ami 54 évvel korábban vele történt. Teljesen másképp állnék hozzá, ha ezt a felvételt most csinálnám, de úgy gondolom, ez is hatalmas érték – a családunk számára legalábbis mindenképp. Sajnos sok olyan adat és visszaemlékezés nem szerepel rajta, amelyet az esti beszélgetéseink során elmesélt, és sok minden van, amire már én sem emlékszem pontosan, de megpróbálom a gyerekkoromban gyűjtött történetek és emlékek alapján kiegészíteni a felvételen elmondottakat.
Manyika kb. 2 és fél - 3 évesen. Nagymamám visszaemlékezései szerint anyukája, B. Nagy Károlyné ezt a fotót küldte levélben a hadifogságba esett B. Nagy Károlynak
A hanganyag elején Tata elmeséli, hogy 1913-ban született Tiszaföldváron, majd a születését követő évben, 1914-ben édesapja hirtelen meghalt, így 3 testvérével és édesanyjával nevelkedett, megfogalmazása szerint félárvaként. Kisgyermekként ugyan, de már az első világháborút is megélte, melynek során családjával sokat nélkülözött, olykor bujdosott. 1926-ban végezte el a hat elemi iskolát, majd munkás évek következtek. Parasztcsalád gyermeke lévén már egészen fiatalon, 13 éves korától kezdve a földeken dolgozott, mely sok munkával és nehéz feladatokkal járt. 1937 és 1939 között kötelező katonai szolgálatát teljesítette.
B. Nagy Károly és cimborája lovasszekéren, már a háború után, Tiszaföldváron
Tiszaföldváron mikortól kezdtek érződni a II. Világháború előjelei?
Nagyapámék egyszerű parasztemberek voltak, a rádión kívül más forrásuk nem volt, de a hírekből már lehetett érezni, hogy valami közeleg. Ez be is teljesült 1939. szeptember 1-jén, amikor a németek megtámadták Lengyelországot. Innentől rövidebb ideig tartó bevonulások és leszerelések periódusai kezdődtek, melyet Tata riasztgatások néven említett.
B. Nagy Károly munka közben
Volt ám egy kis öröm is az ürömben, hiszen 1941. augusztus 17-én ismerkedett meg nagymamámmal, Lapu Margittal, akivel 6 hónap múlva, 1942. februárjában össze is házasodtak. Tata nagyon örült, hogy egy kis boldogság is társult a nehéz idők mellé, de ez az öröm – sajnos – nem tartott sokáig. 1942. április 1-jén kapta meg a behívóparancsot, igaz, ekkor még csak a közeli Kecskemétre kellett mennie kiképzésre, amely két hónapon keresztül, intenzíven zajlott. Végül 1942. június 20-án indultak a frontra, a Don-kanyarhoz.
Mivel és milyen körülmények között jutott ki a Szovjetúnióba?
Mindig megtörten, szemében és hangján érezhető fájdalommal mesélte, hogyan hagyta el az otthonát. Június 20-án vagonírozták be őket a közeli Szolnokon, majd emlékeim szerint 7-8 napon keresztül utaztak. Kevés szalmával bélelt marhavagonokban, 40-50 társával együtt összezárva a hosszú úton, melynek során a vonat folyamatosan haladt. A vagon padlózatának sarkában volt egy lyuk, itt tudták elvégezni a szükségleteiket. Ellátmányként száraz kenyeret, nyers krumplit és vizet kaptak.
B. Nagy Károly, háborús leszerelése után. A fotón viselt csizma még mindig megvan, édesapám őrzi
Június 26-án hajnalban támadás érte őket: a partizánok felrobbantották szerelvényeiket. A rajtaütésben olyan szerencséjük volt, hogy csak 3 lovuk pusztult el, semmi és senki más nem sérült meg. A hosszú, de folyamatos utazást követően a mai Fehéroroszországban található Gomel városától 50 kilométerre, nyugatra fekvő Recsicán, a Dnyeper partján rakodtak ki, ahol meg kellett várniuk az összes érkező alakulatot. Tatát a 13. könnyű hadosztályhoz osztották be, szanitéc katonák mellé. Ez az oszlop két részből állt: az egyik a fogatolt, a másik a gépkocsizó részleg volt, nagyapám az utóbbihoz került.
Hogyan és mivel jutottak le Recsicáról a Donhoz, miket láttak az út során?
Az általa mesélt visszaemlékezéseim szerint a legtöbben gyalogosan, lóval-szekérrel, kerékpárral, valamint teherkocsikkal közlekedtek, buszok nem nagyon voltak a jellemzőek a II. világháború során. Nagyapámék mégis busszal utaztak, szám szerint négy is volt az alakulatukban. Egy buszba 40 ember fért el. Az utazás közben gyakran fenyegette őket szőnyegbombázás, megesett olyan is, hogy a buszból kirohanva, a szántóba vagy a nádasba menekültek, ahol hasalva várták míg a bombázás véget ért. Volt egy útitársa, bizonyos Kelemen, aki egy végtelenül egyszerű, kicsit együgyű, de nagyon találékony ember volt. Sokszor elmesélte, hogy egy rövid megálló során Kelemen eltűnt a busztól, már majdnem úgy voltak vele, hátra hagyják, mire megjelent: kezében egy ronggyal lefojtott kályhacső, melyet napraforgómaggal töltött meg. Nem nagy ellátmány volt, ám útközben mégis „szotyolázhattak” kicsit a katonák. Történt olyan is, hogy egy kisebb ütközet nyomainál megállva lábbeliket és fegyverzetet zsákmányoltak. Ugyanezen az úton egy kolhozhoz tartozó cukorüzem lebombázott maradványa mellett is elhaladtak, ahol az épen maradt tartályokban sok melaszra leltek. Az éhes, fáradt katonák nagyon örültek az édes szirupnak, ám túlfogyasztás miatt sokan gyomorrontást, hasmenést kaptak.
Útközben a partizánok által megcsonkított, megkínzott testek látványából sem volt hiány.
Végül több mint 800 kilométer megtétele után érkeztek meg az harcvonal egyik fontos településéhez, Uryvba, a Don partjához. Nagyapámat az Uryvtól nyugatra fekvő szomszédos faluban, Boldyrevkában helyezték el. Itt a doni hídfőállások védelmében megsérült katonák ellátásában segédkezett, ám olyan honfitársakat is ápolt, akik az időjárás viszontagságai miatt szorultak gyógyításra. Voltak, akiket meg tudtak menteni, ám sok bajtársa a kezei között lehelte ki lelkét.
Nem volt egyszerű levelet küldeni sem, így arról is mesélt, hogy sokszor a tábori cenzúrát kijátszva, a sérüléseik miatt szabadságra küldött katonákkal juttatták haza a leveleket.
Telt az idő, egyre hidegebb és hidegebb lett. Vízhiánnyal küzdöttek, így minden cseppre vigyáztak. A kemény mínuszokban csajkában melegített vizet ittak, ritkábban teát főztek. Megfagyott csalán és marharépa is szerepelt az „étlapon.” Leülni nem igazán tudtak, hiszen gyorsan odafagytak volna a jeges földhöz, tereptárgyakhoz. A megélt fájdalmas, szomorú eseményeken túl azért barátságok is születtek. A szegényes melegedőhelyeken egymásnak meséltek otthon hagyott szülőkről, barátokról, szerelemről, gyermekekről.
Tata még a nagy doni katasztrófa előtt, 1942. karácsonyán szabadságot kapott, hiszen levél érkezett a katonai táborba. Mi állt ebben a levélben?
1942. decemberének közepén érkezhetett levél a nagyapámhoz, mely arról adott örömhírt, hogy otthon, Tiszaföldváron 1942. november 23-án világra jött elsőszülött gyermeke, B. Nagy Margit, Manyika. Szokásban volt, hogy a katonák ilyenkor szabadságot kaptak - így menekült meg Tata az 1943. januárjában bekövetkező doni katasztrófától.
1942. karácsony második napján indult el néhány bajtársával Boldyrevkából gyalog, majd Ostrogozhsk városában vonatra szálltak, és 7 napon, 7 éjjelen át utazva, 1943. január 1-jén estére ért haza feleségéhez és kisbabájához, Manyikához. Azt gondolhatták, itt végetért a rémálom, ám a java még csak ezután következett…
A doni katasztrófa bekövetkezése után több tényező is gátolta a szabadságukat letöltő katonák frontra való visszaszállítását, így csak a kecskeméti pótkerethez kellett bevonulnia társaival, majd 1943. júniusában leszerelték.
Nagyjából egy esztendő múlva, amikor az orosz seregek már Makónál jártak, újra behívták, ismét Kecskemétre. Itt a hadirokkant üdülőben felügyelőtisztes volt, ahol elmondása szerint nagyon jó sora volt. Azonban bajtársaival hamarosan innen is menekülniük kellett: először a Balatonhoz, majd Somogyon keresztül Szombathelyre, ahová 1945. tavaszára érkeztek meg. Kis idő múlva ismét menekülni kényszerültek, majd az oroszok az ausztriai Tatzmannsdorfnál érték őket utol.
Ekkor következett a hadifogság?
Tatzmannsdorfban 21 társával együtt fogták el, ahonnan előbb egy lágerbe, majd Magyarországra hajtották és Celldömölkön bevagonírozták őket. Ötvened magával 18 napon keresztül utaztak, végül Moszkvától 100 kilométerre, nyugatra, Mozsaiszk környékére vitték. Nincs róla pontos információm, de feltételezzük, hogy ekkor a 401/9-es Shalikovo hadifogolytáborban tartózkodhatott. A táborban sokat mondták neki – ezt nekem is mindig elmesélte – hogy Napóleon eddig juthatott el az oroszországi hadjárata során. Kis idő után Moszkva egyik peremkerületébe került, ahol 44 hónapot töltött el, mint hadifogoly. Itt embertelen körülmények között dolgoztatták és éheztették őket, így legtöbbször saját maguknak csalánlevest, répafőzeléket vagy krumplis ételeket készítettek. Sokszor mesélte azt a munkát, amikor -30 fok hidegben egész nap a tutajokat szedték a Moszkva folyóból, 70 centis jég alól. A kemény, szűnni nem tűnő munkák során itt is sok bajtársa sérült meg, egyeseknek ujjpercei, másoknak kéz-és lábfeje fagyott el a kegyetlen hidegben. Végül 44 hónap elteltével 1948. december 19-én szabadult meg a fogságból, s tért haza végleg Tiszaföldvárra.
B. Nagy Károly és felesége Budapesten, 1978-ban. Nyugdíjas korukban rengeteg kirándultak bel-és külföldön is.
Számodra mit jelent ez a történet? Milyen örökséget kaptál Tatától ezáltal, amiből Te is táplálkozni tudtál, és amire engem és az öcsémet is tanítasz?
„Hagyomány és tradíció” – sokszor elmondtam már ezt a gondolatot, mely afféle hitvallásként van jelen az életemben. Nagyapám életének további részét erősen meghatározta a háborúban átélt borzalmak sora. De egy olyan ember volt, aki nem beleroskadt a múlt sérelmeibe és fájdalmaiba, hanem saját és családja javára fordította azokat. Tanult, s rengeteg mindent tanított nekünk is. Tőle tudom, hogy a kitartó várakozásnak és munkának mindig szép, bőséges gyümölcse terem. Ő tanított alázatra és kitartásra, a munka tisztességes elvégzésére és a legkisebb dolgok megbecsülésére is. Ő valóban tudta, mint jelent a nélkülözés, így például sosem pazarolt. Megbecsülte és felhasználta az utolsó szelet kenyeret, az utolsó korty vizet és a legkisebb, leggyengébb építőanyagot is. A csorba szerszámot kiélesítette, a törött cserepet összeragasztotta, s az utolsó vetőmagot is elszórta.
B. Nagy Károly és családjának néhány tagja az 1990-es évek végén
Sok emléket és szokást őriztem meg tőle, melyeket olykor – legyen az szellemi vagy fizikai eszköz – mindmáig használok. Az örökül hagyott tárgyait, szerszámait, eszközeit megőriztem az utókor számára. Ezekből egy olyan nyilvánosan is elérhető gyűjteményt szeretnék megalkotni, amelynek segítségével be tudom mutatni, át tudom adni mindazon értékeket, amelyeket ő hagyott itt nekünk: nekem, neked, az öcsédnek és majdan a ti gyermekeiteknek és az unokáknak is. Tata olvasott ember volt, s mivel megjárta a poklot, így minden érdekelte. Igyekezett új ismereteket elsajátítani és teljesen más szemmel tudott nézni a világra, hiszen látta és értette az igazi értékeket. Sokszor kell nagyon rossz és fájdalmas dolgokat átélnünk ahhoz, hogy a romokból később építkezni tudjunk. Az ő példáját követve vallom azt is, hogy legyen bármilyen értelemben vett háború, sosem szabad a haragra, a dühre és a bosszúra törekedni, hanem józan ésszel, higgadtan és segítőkészséggel, türelemmel és támogatással kell a jövő felé fordulni. Mit sem ér az ellenségeskedés, ha lehet helyette szeretni is.
A hangfelvétel, amit 28 év elteltével is csak néhány családtag hallott eddig, itt meghallgatható.
Fotók: Demecs Norbert családi archívumából
A palatáblától a mesterséges intelligenciáig
Beszélgetés Farkas Dénes nyugalmazott unitárius lelkész, esperessel – 84 év erdélyi emlékei karácsony és szilveszter között
