Nagy Gábor évtizedek óta orgonákat épít – persze nem egymaga. Azt mondja, ez igazi csapatmunka. „Gyerekkoromban még nem tudtam, hogy ezt a pályát választom, bár már korán találkoztam a szakma egyik kiváló művelőjével. Palotabozsokon a falusi plébános papnövendék korában mind az egyházi élet, mind az orgonaépítés iránt érdeklődött. Akkoriban Pécsett működött a híres Angster orgona és harmónium gyár. Végül a papi hivatás mellett döntött, viszont az orgonaépítés a hobbija lett. Nálam ez úgy alakult, hogy az érettségihez közeledve elmerültem a pályaválasztás rejtelmeiben, átgondoltam, hogy mit is csinálnék legszívesebben. Szeretem az orgonát, szeretem a hangját, körülnéztem, hogy van-e olyan szakma, ami ezzel a csodás hangszerrel kapcsolatos. Megtudtam, hogy a Zeneakadémián nincs önálló orgonaépítő képzés, viszont a hangszerkészítő- és javító szakirányon belül van lehetőség orgonaépítésre specializálódni. Így ezt választottam. Megkerestem a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúrát, ahol befogadtak tanulóként, aztán itt maradtam, és most már 33 éve vagyok itt.”
A szakember azt mondja, az orgonaépítésben a fa- és a fémipar találkozik, hiszen az orgona szerkezete, a fasípok, a szélládák asztalosmunkát igényelnek, míg a fémsípok, csövek, kúpok kialakítása a bádogos feladata. Ez elmondva nagyon egyszerűen hangzik, de laikusként belegondolva is lenyűgöző az a mesterségbeli tudás, amelynek segítségével akár épületnyi nagyságú szerkezeteket is meg tudnak építeni.
A legelső munkafolyamatot megelőzi az alapanyagok gondos kiválasztása, hiszen a kész hangszer akkor lesz tökéletes, ha már az alapok is azok. „A szakmánkban évszázadok alatt alakult ki, hogy tölgyfát, nyírfát, kőrisfát, fenyőt is használunk – attól függően, hogy milyen alkatrész lesz belőle. A billentyűzet anyaga alapvetően fenyőfa, amit például Olaszországból hozunk, egy különleges fatelepről. 850 éve árulják a fát: valamikor a cremonai hegedűkészítők – például Stradivari is – innét vásárolt. Egyenletes rostsűrűségű, kiváló minőségű fát kapunk innét. Nálunk az is különlegesség, hogy saját fűrészgépünk van, amivel méretre vágjuk a fát, aztán felmáglyázzuk, úgy szárítjuk, de van szárítógépünk is, ha kell” – mondja az orgonaépítő mester.
Hogyan készül az orgona? Volt szerencsém bepillantani a hatalmas műhelybe, ahol a teret belengi a frissen száradt fa illata, hatalmas falapokon és kisebb alkatrészeken dolgoznak a szakemberek. Felfűrészelik, gyalulják, vastagolják, csiszolják a hangszernek szánt faanyagot. Egy másik műhelyben készülnek a fémsípok ón-ólom ötvözetből: ezek aránya is meghatározó az orgona később hangzását tekintve.
Ezekből az apróbb-nagyobb elemekből áll össze végül a nagy mű, az orgonaszerkezet. „A megfelelően kiszárított és fajtájú fából elkészülnek a különféle elemek, ahogy a műhelyben előre haladunk, egyre finomodnak a munkafolyamatok. A szerkezetet a fémsípok teszik teljessé. A fémsípok készítése majdnem olyan, mint egy bádogos munka, csöveket és kúpokat készítenek, ezeket úgy forrasztják-hegesztik össze, hogy végül sípokat alkotnak. Csapatban dolgozunk, mindenkinek megvan a szakterülete” – mondja a szakember.
„Nem egyszerre dolgozunk a hangszereken, hanem szakaszosan: például a sípkészítő elkészít egy sípsort, ami egy regiszternek, egy hangszínnek felel meg és 61 hangból áll. A játszóasztalt, a billentyűsort, a kapcsolót, a padot, amelyen az orgonista ül és a pedált az asztalos készíti, majd amikor megépül, az orgonaépítő üzemeli be. És arról se feledkezzünk meg, hogy egy átlagos orgona megépítése több tízezer munkaórába telik, természetesen ez a méretétől is függ. Az Esztergomi Bazilika orgonáját például már tavaly óta építjük, mindig dolgozik rajta valaki, de szakaszokban. Mivel ez egy többszintes hangszer, nagy alkatrészek vannak benne, azokat beépítettük, aztán jött egy budapesti cég, aki felépíti a szekrényt és utána jövünk mi a következő szinten az orgona építésével” – tudjuk meg Nagy Gábortól.
Nagy Gábor kiemeli az intonatőr munkáját, ami legalább annyira fontos, mint a szerkezet megépítése. Lényegében ő is orgonaépítő, de kifejezetten a hangzásért felel. Feladata van az előkészítésnél és a befejezésnél is. „Az intonatőr nem feltétlenül tud orgonálni – persze, nem árt, ha tud. Sőt, abszolút hallás sem előfeltétel, hiszen Stradivari sem tudott hegedülni, de nagyon szerette a hegedű hangját, ezért lett hegedűkészítő. Az intonatőr ismeri a hangokat, és tudja, hogyan hatnak egymásra. Együtt dolgozik az orgonaszakértővel, aki lényegében a tervező. Ő tervezi meg magát a szerkezetet, az intonatőr pedig azt, hogy milyen legyen a hangzásvilág. Például
amikor a Kálvin téri református templom orgonáját építettük, az volt a kérés, hogy az orgona hangjában idézzük meg az 1800-as évek első felének orgona hangzásvilágát.
Ez már a tervezési fázisban is meghatározó. Olyan, mint a házépítésnél a belsőépítész, aki a ház hangulatát adja meg. A sípok már az ő koncepciója alapján készülnek. Ez kicsit olyan, mint amikor egy ruhával vagy egy dallal, egy regénnyel megidézünk egy kort: az intonatőr a hangzásvilággal képes megidézni a múltat” – avat be az orgonakészítés kulisszatitkaiba a szakértő.
Hogyan lehetséges egy akár több száz évvel ezelőtti hangszer hangzásvilágát reprodukálni? Ezt egy reneszánsz kori orgona rekonstrukciójának példájával illusztrálja: „Tavaly egy reneszánsz orgona hangszíneit kellet újraképeznünk. Ezt úgy tudtuk elérni, hogy Rómában találtunk egy ilyen orgonát, és mai eszközökkel képesek vagyunk levenni az egyedi sípoknak a menzúráját, vagyis a méreteit, amelyek alapján meg lehetett építeni a megfelelő hangzásvilággal rendelkező hangszert.”
S ha már ennyire belemerültünk a technikai részletekbe, induljunk egy kis időutazásra!
A legrégebbi, már orgonának nevezhető hangszert Krisztus előtt a 3. században találta fel Alexandriában Ktészibiosz, akit ma feltalálónak neveznénk. A víziorgona sípjait egy fújtatóval létrehozott szélnyomás szólaltatta meg, amelyet a víznyomás segítségével állandósítottak. Később a vizet felváltotta egy pneumatikus rendszer. A 9. századtól egyházi zenét játszottak rajta, és nagyjából egy évszázaddal később készültek el az első, szekrény méretű hangszerek. Ahogy idővel egyre nőtt az orgona mérete, a játék is egyre nagyobb erőkifejtést igényelt, hiszen a billentyűzetet vaskos, nehéz „emeltyűk” alkották. Pedált az 1300-as évektől alkalmaztak.
A szélláda, a fújtató és a traktúra (játszóasztal, billentyűzet és a szeleprendszert összekötő mechanizmus) tökéletesítése során vált az orgona hangszerré: első fénykorát a barokk korban élte.
Ebben elévülhetetlen érdeme volt Johann Sebastian Bach és az orgonaépítő Gottfried Silbermann együttgondolkodásának.
Nagy Gábor tovább árnyalja az orgona fejlődéstörténetét: „Akárcsak az autók esetében, az orgona szerkezete is többféle lehet. A barokk korban is használatos mechanikus orgonáknál a lenyomott billentyű által közvetített erőt egy mechanikus szerkezet továbbítja egy szelephez. Ezek az orgonák mechanikus játszóasztalokkal, mechanikus szerkezettel, mechanikus regiszterhúzással készültek: annak a kornak ez volt a technikai lehetősége. Ahogy haladunk előre az időben és elérkezünk az ipari forradalom korába, megjelenik a pneumatika az orgonában, azaz ha lenyomunk egy billentyűt, akkor kinyílik egy szelep, és a sípban játszó szél kinyit egy másik szelepet valahol máshol. Aztán a '30-as évektől megérkeztek az elektromosan vezérelt játszóasztalok, amelyek már nem levegőt és mechanikát használnak, hanem elektromos vezetéket. Ezeknél a lenyomott billentyű létrehoz egy elektromos impulzust, ami kinyit egy szerepet valahol.
Ehhez kapcsolódik egy érdekesség. A '30-as évek elején elindult egy mozgalom, ami Albert Schweitzer Nobel-békedíjas orvos, teológus, lelkipásztor és orgonaművész (!) nevéhez kapcsolódik. Több társával együtt úgy látták, hogy az orgonák egyre jobban elgépiesednek, ezért mozgalmat indítottak, hogy térjenek vissza a barokk gyökerekhez, amikor még mechanikus orgonákat használtak, hogy az orgonisták közvetlen kapcsolatban maradjanak a hangszerrel.”
Beszélgetésünk közben csupán becslésből tudhatom meg, hány orgona készült az évek folyamán a pécsi műhelyben. Nagy Gábor 180 körüli új és srestaurált orgonával számol orszghatárin belül és kívül: köztük a MÜPA, a Mátyás templom, az esztergomi Bazilika hangszerei, de Ausztriában, Portugáliában, a Felvidéken, és Erdélyben is több orgona került ki a kezük közül. Fő csapásirányuk az új orgonák építése, de időnként restaurálnak is egy-egy darabot, mint például a zalátai templom Angster orgonáját, amelyet a második világháborúban tettek tönkre a bolgár katonák.
„Az orgonákat egyébként nem nagyon kell javítani, hiszen az alkatrészeket hosszú távra találták ki.
Több tíz év után esedékes egy-egy nagyjavítás, hiszen vannak olyan kopóalkatrészek, mint például a kasmírok, filcek, amiket ki kell cserélni” – árulja el Gábor.
Különleges és ritka szakma az orgonaépítői mesterség. Vajon milyen készségekre, képességekre van szükség ahhoz, hogy valaki megtalálja a helyét ebben a szakmában? Egyáltalán, hogy állunk utánpótlás dolgában? Ez ügyben – Nagy Gábor szerint – nem túl fényesek a jelenlegi kilátások: „A szakmánkban az egyik legfontosabb hasznos készség a kreativitás, mert aki kreatív, hamar ráérez a munkafolyamatokra, feltalálja magát, innét pedig már csak egy lépés, hogy egyre jobb minőségben tudjon dolgozni. Az is jó lehetőség a fejlődésre, ha alkalmunk nyílik elmenni külföldre és tapasztalatokat cserélni az ottani szakemberekkel, mint ahogy mi például Portugáliában és Franciaországban. Az alapképzésünk a Zeneakadémia hangszerészképző iskolájában van, de már évek óta nincs tanuló. Hogy lesz-e, az a jövő zenéje…”
Nyitókép: Gáll Orsolya
