Márai Sándor azt írja a Füveskönyvben az olvasásról: "Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymásután, előre és hátra hallgatódzva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas."
Ha időnként előveszünk egy verset, az olyan, mintha röviden „kilépnénk” a napi teendők közül. Pár sor is elég lehet ahhoz, hogy tisztábban lássunk, vagy hogy egyszerűen jobban érezzük magunkat. A költészet nem ünnepnapokra való, jól működik hétfő reggeleken is.
Küldjék el kedvenc költeményüket, és a hozzájuk fűződő gondolataikat, érzéseiket a
emailcímre, és mi közzétesszük.
Ma egy Márai Sándor verset hoztunk:
Ajándék
És mégis, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat,
a fák fülledt illatát,
a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,
a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
minden napszakban,
minden pillanatban!
Ajándék ez,
csodálatos ajándék.
A földig hajolok,
úgy köszönöm meg.
A vers csak vers
de lehet sokkal több is…
