Erőszakik (2008)
A film, aminek a magyar címe kevés embert hagy hidegen. Az eredetileg In Bruges-ként futó alkotás főszereplői, Ray (Colin Farrell) és Ken (Brendan Gleeson) profi bérgyilkosok. A legutóbbi munkájuk során azonban nem minden úgy alakult, ahogy tervezték, emiatt a főnökük (Ralph Fiennes) „szabadságra” küldi őket Londonból.
Amíg tisztázódik a helyzet, addig békés turistának álcázva a mesebeli, varázslatosan karácsonyi Bruges városában kell elütniük az időt, ami azonban bizonyos körülmények között elég depresszív tud lenni. Ray legutóbbi munkája során ugyanis a célponton kívül egy gyerek is meghalt, ami a főnök számára elfogadhatatlan.
úgy egyensúlyoz végig a humor és a pátosz között, hogy a film nem válik se komolytalanná, se túlságosan drámaivá.
Ritka az olyan film, ami úgy fogalmaz meg komoly mondanivalót (vagy kérdésfelvetést), hogy közben nézőként hol nevetünk, hol sírunk rajta.
Durr, durr és csók (2005)
Egy félresikerült betörés után a kisstílű tolvaj, Harry (Robert Downey Jr.) színésznek adva ki magát, egy meghallgatáson próbál elbújni. Innen egyenes út vezet a karácsonyi Hollywoodba, mivel megkapja a szerepet és egy detektívet kellene játszania. A karakterből való felkészülés okán ekkor egy meleg magándetektív (Val Kilmer) gondjaira bízzák a szereplőt, hogy megismerje, milyen a rendőrök élete. A közös munka természetesen nem indul zökkenőmentesen, ráadásul hozzájuk csapódik egy feltörekvő színésznő (Michelle Monaghan) is – néhány hulla társaságában.
A Durr, durr és csók a cinikus karácsonyi filmek egyik alapdarabja, amennyiben karácsonyinak mondható egy film attól, hogy a történet az ünnepek körül játszódik.
Nem arról van szó, hogy ne lennének könnyed és vicces pillanatai, de a film igazi motorja a fekete humor, a pörgős dialógok és szokatlan történetvezetés, valamint a színészek közötti kémia. Remek választás, ha olyan karácsonyi filmet keresünk, ami nem önt nyakon minket szirupos érzelmekkel!
Fehér karácsony (Black Mirror, 2014)
Kicsit kilóg a listából a Fehér karácsony, hiszen nem egy filmről, hanem a Black Mirror című sorozat egyik epizódjáról van szó. Ez nem zavaró azonban, mert a Black Mirror esetében a részek nem függnek össze egymással, ráadásul a Fehér karácsony egy, a második évadhoz tartozó különkiadás, így az epizód önmagában megnézve, filmként is értelmezhető. Az immár öt évadnál járó sorozat sajátossága, hogy
a jövőben játszódó emberi történeken keresztül szembesít minket korunk, (vagy az emberi természet általános) problémáival.
Azon kívül, hogy a legtöbb epizód többé-kevésbé sci-fi elemeket vonultat fel, jellemzőek rájuk a csavaros fordulatok. Éppen ezért jobb minél kevesebbet tudni a történetről és a szereplőkről, mielőtt belevetnénk magunkat. Így van ez a White Christmas esetében is, ahol egyébként három kisebb történet rajzolódik ki a szemünk előtt, amit két idegen férfi (Jon Hamm és Rafe Spall) oszt meg egymással, hogy egy adott ponton összefonódjanak a sztorik.
Ahogy megszokhattuk a sorozat alkotóitól, ebben az epizódban is fontos szerepet kap a technika. Kibővített valóság, mesterséges intelligenciával ellátott otthoni eszközök, az emberi tudat digitális másolása és a kellemetlen ismerőseink valós életben való blokkolása mind-mind előkerül. A felszín alatt azonban felsejlik a valódi probléma: a kiüresedett kapcsolatok és az egymástól való elidegenedés. Akkor is érdemes ennek a karácsonyi epizódnak esélyt adni, ha valaki egyébként nem kedveli a Black Mirror világát, mivel a rész témafelvetésében és megvalósításában sem ragad le az egyszerű „a technika rossz” üzenetnél.
Az ember gyermeke (2006)
A kilátástalan jövőben járunk, amikor a Föld tartalékai teljességgel kimerültek, a megszokott és biztonságot garantáló társadalmi rendszerek széthulltak, és nem mellékesen 19 éve nem született gyerek a bolygón. Nem lehet tudni, hogy mi az oka a meddőségnek, az viszont annál tisztábban kirajzolódik, hogy milyen következményekkel jár. Végül is mi értelme lenne dolgozni azon, hogy a világ jobb hely legyen, ha úgy sincs senki, aki azt élvezhetné? Ha eltűnik a jövőbe vetett hit, eltűnik a remény. A civilizáció utolsó bástyájaként Nagy-Britannia tartja magát, a hatalmon lévők diktatórikus módszerekkel igyekeznek fenntartani a rendszert, és mindent megtesznek az illegális bevándorlók megfékezése ellen.
Az emberiség lassan haldoklik egy ijesztő és sötét világban, ami ugyanakkor felismerhetően közel áll a miénkhez.
A film erősen hat az érzelmeinkre, de még erősebben a gondolatainkra. Mondanivalója a készítésétől eltelt több mint tíz év alatt semmit sem kopott, csak relevánsabb lett.
Ollókezű Edward (1990)
Egy különc, idős feltaláló gondolkodó lényt „barkácsol” magának otthonában. Az Edward (Johnny Depp) nevű fiú majdnem teljesen kész – már csak a kezei helyén maradtak ollók – amikor az öreg meghal, így műve befejezetlen marad. A közeli kisvárosból érkező Peg magához veszi a magányos fiút, mivel megérzi, hogy
a félelmetes kinézet mögött Edward egy elárvult, melegszívű gyerek.
Lassan a városka többi lakója is megkedveli a fiút, de amikor Edward beleszeret Peg lányába, Kimbe (Winony Ryder) nem mindenki nézi jó szemmel. Tim Burton gótikus remekművének keretsztorija szerint az idős Kim unokájának meséli el lefekvés előtt, hogy honnan érkezik a hó minden karácsonykor, így ismerjük meg Ollókezű Edward történetét.
A rendező védjegyévé váltak a néha sötéten varázslatos történetek, különc, de szerethető főszereplőkkel; ezek közöl az egyik az Ollókezű Edward. A film úgy mesél elfogadásról, toleranciáról és igaz szerelemről, hogy nem felejti el, hogy a kevesebb néha több. Egy csóknak sem kell elcsattannia ahhoz, hogy megértsük miért megindító ez a történet, ami bár műfajilag mese, inkább a felnőtteknek szól.
