A nemzetség neve, az Utricularia a latin utriculus szóból származik, amit egyaránt használtak a gömb alakú üveg, a húgyhólyag vagy a bőrből készült folyadék tárolására alkalmas tartó megnevezésére is.
A rencefélék közül több faj is megtalálható Magyarország élő vizeiben:
legnagyobb gyakorisággal a közönséges rencével (Utricularia vulgaris) találkozhatunk, de a vándormadarak vándorlása miatt ma már sok helyen tenyészik a kis rence (Utricularia minor), a köztes rence (Utricularia intermedia), és mai főszereplőnk, a lápi rence (Utricularia bremii) is.
Elsősorban a lassú folyású vizekben, tavakban, holtágakban és kisméretű vízelvezető csatornákban találkozhatunk velük, de az sem ritka, hogy nagyobb, csak extrém esetben kiszáradó pocsolyákban vernek tanyát.
Jellegzetességük, hogy leveleiken tömlők találhatók, amelyek a zsákmány elejtésére szolgálnak: ezek szájadékát pedig egy, csupán befelé nyíló csappantyú zárja le. A tömlők kiváló csapdaként működnek: belsejükben alacsony nyomás uralkodik, így amint egy állat megérinti az egyik sertét, a tömlőt lezáró csappantyú kinyílik, és a szívóerő hatására a vízzel együtt az állat is a tömlő belsejébe sodródik. Sőt: a kutatók azt is megfigyelték, hogy
a tömlők olyan gyorsan működnek, hogy a zsákmányszerzés egész folyamata mindössze fél milliszekundumot vesz igénybe, azaz gyakorlatilag szabad szemmel nem is követhető.
Egy izgalmas esetleírásból azt is megtudhatjuk, hogy a grenoble-i egyetem kutatói egy olyan kamera felhasználásával vizsgálták a rencék életét, amely másodpercenként tízezer felvételt volt képes készíteni. Ennek köszönhetően sikerült alaposan megismerni a zsákmányszerzés módját: a felvételeket lelassítva kiderült a rencék titkos módszere, és a számítások szerint a szívóhatás olyan erővel működik, hogy a nehézségi gyorsulás eléri a 600 g-t (a beszámoló szerint egy űrhajó startjánál az asztronautákra 3,5 g nehézségi gyorsulás hat, 8 g-nél pedig elveszítenék az eszméletüket.)
Ilyen láthatatlan erő dolgozik egy aprócska növényben, az alig 8-20 centiméteres lápi rencében is, ami a sekély vizekben lebegő növényként egy törékeny faj képét festi az arra járó felé. De már önmagában valós mérete is sok mindenről árulkodhat, ugyanis
a vízbe merülő része akár további 60 centiméter is lehet.
Júniustól egészen szeptemberig találkozhatunk kinyílt virágaival: a 2–10 virágú, laza fürtben álló virágok 8–9 mm hosszúak, világossárgák, sarkantyújuk pedig rövid kúpos.
Jellemző élőhelye a mészben szegény mezotróf vizek világa, a sík és átmeneti lápok, láprétek, nádasok, és a fűzlápok lebegő hínártársulásai. Emellett gyakorta találkozhatunk vele és rokonyaival az úgynevezett semlyékekben, amelyek vizenyős, időszakosan víz borította mélyedések – jellemzően tavasszal víz alatt és nyáron kiszáradva. Népiesen sömlyéknek is nevezik ezeket az élőhelyeket, de magát a szót használják még süppedékes, ingoványos, mocsaras helyek vagy vizenyős kaszálók és legelők megnevezésére is.
A lápi rence egy Atlanti-közép-európai flóraelem, idehaza a következő területekről jegyezték fel állományait: Zemplén, Cserehát, Ózdi-dombvidék, Mátra, Gödöllői-dombvidék, Bakony, Balaton-felvidék, Villányi-hegység, Mezőföld, Csepel-sziget, Pesti-sík, Duna-Tisza köze, Turján-vidék, Nyírség és Tiszántúl.
A lápi rence tehát egy izgalmas rovaremésztő növény, amely tápanyagainak egy részét állatok húsából nyeri. Főként rovarokat és más ízeltlábúakat ejt csapdába, akiket emésztő (fehérjebontó) enzimekkel bont le, és így nyeri ki belőlük a szükséges tápanyagokat.
Fokozottan védett növényünk, természetvédelmi értéke 100 000 forint.
Nyitókép: inaturalist / Ljaž és Wikipedia / Christian Fischer
