Hogy a valódi tulajdonos ki lehetett, az gyakran szakmai viták tárgya: egyesek szerint ugyanis Loreius és Tiburtinus két külön politikus volt, mások szerint pedig Octavius Quarto volt az utolsó ismert háztulajdonos. Első feltárására 1916-ban került sor, amelyet 1918-ban, 1921-ben 1933-ban és 1935-ben illetve 1973-ban újabb ásatások követtek.
A történészek szerint a kert az időszámításunk előtti 3. század körül épülhetett, és egészen a 62-es földrengésig tartotta is magát, azonban a földrengés után a ház egy részét eladták egy másik tulajdonosnak, és függetlenítették a megőrzött részektől. A feltételezések szerint ekkor készült el az árkádos terasz (loggia) és a nagy kert is, amely 1800 négyzetméternyi szépséget nyújtott tulajdonosainak.
A kor meghatározó építészeti sajátossága a perisztilium, azaz a kertesített belső udvar volt.
Mivel az erőteljesen beépített területeken a fák ültetésére a térarányok miatt kevésbé volt lehetőség, inkább alacsony cserjék, nyírt buxus-sövények és virágágyások uralták a teret. A középső részek lesüllyesztésével létrehozott vízmedence térnövelő hatása miatt volt kedvelt, de okosan használták ki a környező lakószobákat temperáló tulajdonságait is.
A rómaiak szerették az örökzöld, alacsony cserjéket, a babérféléket, a mirtuszokat és a rozmaringot is, de krizantém, liliom és rózsa is színesítette a belső kerteket.
A kert képéhez hozzátartoztak az oltárok, szobrok is – főleg fehér márványból készültek, azzal a céllal, hogy az örökzöld növényekkel esztétikus kontrasztot alkossanak.
Az ásatások során találtak egy szarvast elfogyasztó oroszlánt, egy szfinxet, egy őzikét megtámadó vadászkutyát és egy kígyót fojtogató Herkules csecsemőt is a szoboralkotások között.
A pompeji lakóház kertjének domináns eleme az úgynevezett impluvium volt, egy vízgyűjtő medencerendszer, mely a tetőtérből, a compluviumból folyó esővizet fogta fel. Ezt később szökőkúttá alakították át, és egy növényágyással vették körül. A leírások szerint az évtizedek alatt
a kert közepén egy kutakból, vízmedencékből és hidakból álló vízrendszert alakítottak ki „szemfényvesztő vízjátékkal”.
Külön élményt nyújtott, hogy mintegy a kert folytatásaként a falakon is tovább éltek a természeti képek: madarak, növények, virágok, színek és formák töltötték meg a függőleges falazatok sivár egyeneseit.
A régészek az egykori biklinium, azaz kétszemélyes étkezőhelyiség maradványait is feltárták, amelynek heverőit is festészeti alkotások díszítették.
Az alsó euripus (csatorna, vizesárok) északról délre húzódik, és kettévágja a hosszú alsó kertet, amelyben egykoron gyümölcsfák onthatták terméseiket, és rendezett sorokban virágozhattak a legkülönfélébb pergolákra futtatott növények is. Az alsó euripus északi vége lépcsős szökőkúttal ellátott oszlopos nymphaeumban végződik (ez a hellén és római kultúrákban a források fölé emelt nimfaszentélyt, emlékhelyet vagy templomot jelentette).
De a kert további irányaiban is medencék, szökőkutak és gazdagon díszített épületelemek gazdagítják a területet. A digitális rekonstrukció képeiből egy olyan lakóház tárul elénk, amiben feltűnő elem a nagy területeket beborító pergolára futtatott növényhálózat, mintegy természetes zölddel körbe ölelve az alatta sétáló és beszélgető embereket. A kerítésekkel övezett pergolák között még sávos ágyások is lehetőséget adtak a cserjék és félcserjék ültetésére, így hiába a gazdag beépítettség, egy teljes növényi oázis képe tárul elénk.
Nyitókép: Wikipedia / Magistermercator
