Mocsaras vidékek gyors terjeszkedője, ami a gyanútlan állatok számára veszélyes mérgeket is rejt- mégis: az indián törzsek gyógynövényként fogyasztották.
A növény őshazája Észak-Amerika, ahol jellemzően a Sziklás-hegységtől nyugatra és Alaszkától Kaliforniáig fordul elő. Az inváziós fajok adatbázisa szerint Európában Nagy-Britanniában, Belgiumban, Dániában, Finnországban, Franciaországban, Németországban, Írországban, Hollandiában, Norvégiában, Svédországban és Svájcban vannak meghonosodott populációi, de Magyarországon természetes élőhelyen még nem került elő. Ettől még nem dőlhetünk hátra, ugyanis a benne rejlő veszélyek ellenére vízinövényként idehaza is árusítják, így gyakorlatilag bármikor szembesülhetünk az általa okozott ökológiai problémákkal. Nagy termete miatt ugyanis előnyre tesz szert az őshonos fajokkal szemben, azokat hamar túlnövi, majd leárnyékolja. Képes tömegesen is elszaporodni, ebben az esetben kiszoríthatja az ártéri erdők és láperdők aljnövényzetét, ráadásul az előzőeknek van egy másik következménye is: megváltoztatja az élőhely fényviszonyait, így közvetett módon hatással van a helyi életközösségre is.
Sajnos az 1900-as évek elejétől több nyugat- és észak-európai országban is keresett dísznövénnyé vált, termesztése lendületet kapott, és bizony számos helyen kivadult. Mivel az évtizedek során populációi egyre csak növekedtek, és egyre egyértelműbbé vált, hogy árnyékoló leveleivel és gyors terjedésével elnyomja az őshonos vegetációt, 2016-ban felkerült az Európai Unió inváziós fajokat tartalmazó jegyzékére is.
A sárga lápbuzogány (Lysichiton americanus) mind az erdei, mind a nyílt mocsarakban, lápokban és patakpartokon elél, ráadásul gyöktörzse elviseli az oxigénszegény körülményeket is. Jól tűri a hideg, sarkvidékhez közeli éghajlatot is, és erős árnyékban is elvan - pusztán virágzására gyakorol negatív hatást. Kiváló ellenállóképessége és erős habitusa miatt komoly konkurense élőhelye fajainak, és az általa okozott problémákkal sajnos a jövőben is számolni kell.
Más, hazánkban előforduló fajjal nem téveszthető össze, megjelenése kifejezetten egyedi: 1,5 méteres magasságot is elérő, évelő növény, aminek levelei elérhetik a 150 centiméteres nagyságot is, de átlagos méretük sem kisebb 40-50 centiméternél, sőt: a torzsavirágzatot körbefogó élénksárga buroklevele akár 45 cm hosszú is lehet. 25 cm-es torzsavirágzatában sárgászöld, apró, zömében egyivarú virágok vannak, de előfordulnak hímnősek is. Főleg egy apró bogár, a Pelecomalium testaceum porozza be, amit sajátos illataromáival vonz magához. Maggal terjed, vegetatívan nem. Sajnos sok magot érlel, és ezek a talajban akár hat évig is csíraképesek.
Kiirtása gyakorlatilag lehetetlen: egyetlen megfelelő módja a gyökerekkel együtt történhetne, 30 cm mélyen a földbe nyúlva, ami nagy károkat okozna, különösen a magas természeti értékű területeken. Ezért a kutatók igyekeznek más megoldásokat találni, ami egy svédországi tanulmány szerint nem is lehetetlen: az eredmények azt mutatják, hogy a zsurlók (Equisetum), a közönséges erdeikáka (Scirpus sylvaticus), a réti legyezőfű (Filipendula ulmaria) és a pántlikafű (Phalaris arundinacea) képesek versengeni a sárga lápbuzogánnyal, és valószínűleg nagyobb ellenálló képességgel is rendelkeznek vele szemben.
Oxálsav tartalma miatt enyhén mérgező növény. Fontos tudnunk, hogy levelei nagy mennyiségű kalcium-oxalátot tartalmaznak: apró kristályai összeszurkálják a levelét elfogyasztó állat száját és nyelvét, emellett károsítják a vesét is. De mivel alapos, vizet váltó főzése lebontja a kristályokat, az északnyugat-amerikai indiánok fogyasztották a sárga lápbuzogányt. Levelénél jobban szerették azonban a keményítőben gazdag gyöktörzsét, ami nyersen szintén mérgező, de alapos főzés vagy szárítás után ehetővé válik. Gyógynövényként is alkalmazták: borogatásként vagy kötésként. Leveleivel gyulladásokat, zúzódásokat, vágásokat kezeltek, és felforrósított leveléről azt tartották, hogy kihúzza a testből a belefúródott tüskét vagy szálkát.
