„Apró, gömbös szemecskéi úgy ragyognak, mintha ékkövekből volnának kifaragva” – a különleges faeper
„Ám a gazdag ebéd után egyszerű faeper került az asztalra. Szegény, ez a gyümölcs egy szerencsétlen gazdasági elméletnek lett az áldozata és mert özönével megterem akárhol, lenézik. Pedig csak közelebbről kell megnézni az epert, hogy belészeressen az ember.
Apró, gömbös szemecskéi úgy ragyognak, mintha ékkövekből volnának kifaragva és kiduzzad belőlük az illatos belső zamat.
Acélkék, rózsaszín, bíborpiros, éjfekete pompázva váltakozik benne; olyan, mintha valamennyi egy-egy törpe szőlőfürt volna” – olvashatjuk Tolnai Világlapjában.
Így írtak a 20. század elején dédszüleink, majd nagyszüleink gyermekkorának egyik jellemző vidéki jelképére: az utak és járdák mellett sorakozó faeperre. A megosztó növényről, amelyet igazságtalanul helyeztek a fogyasztható és felhasználható természeti kincsek listájának végére.
A fekete eperfa (Morus nigra) és rokona, a fehér eperfa (Morus alba) középmagas, elterebélyesedő koronát nevelő, akár tíz méter magasra is nővő fák. Sűrű lombozatuk miatt sokáig ültették őket árnyékot adó faként, és idővel számos felhasználási lehetőségükre is rájöttek. Ilyen volt például a selyemkészítésben történő alkalmazásuk: „Tény az, hogy csak nemesitett eperfa-levelek etetése után nyerünk szép selymet”… mert a tapasztalatok szerint a faepret a „maga tulajdon fajtájából szintén nemesíteni kell, mely
nemesítés által levelei sokkal nagyobbak lesznek, és a selyemhernyóknak sokkal táplálóbb eledelt szolgáltatnak, mint a közönséges magból szaporított eperfáknak levelei”
– olvashatjuk az 1800-as évek közepén papírra vetett beszámolóban.
Az eperfa ugyanis szorosan kötődött a selyemkészítéshez, hiszen az eperfa lombja volt a selyemszálat létrehozó selyemhernyó, a Bombix mori egyetlen tápláléka. Nem véletlen, hogy annak latin nevében is szerepel az eperfára utaló „mori” kifejezés. A hernyók 38 napon át ették az eperfa lombját, majd begubóztak. Ezekről a gubókról fejtették le a selyemszálat, amit gombolyítottak, festettek, végül selymet készítettek belőle.
A feljegyzések szerint egy selyemblúz elkészítéséhez megközelítőleg egy tonna eperlevelet fogyasztottak el a hernyók.
„Szerderfát, szederfát ’s szederfát ültetni mindenek előtt, minthogy selyemtenyésztésre a’ szederfa levele szintolly elkerülhetetlenül szükséges, mint a fű és széna marhanevelésre...” – írja Széchenyi Selyemrül című művében. Mert bár Magyarországra az első eperfákat 1680 körül telepítette be egy olasz telepes, Passardi Péter,
a selyemhernyó tenyésztés Széchenyi István Selyemrül című munkájának megjelenése után lendült csak fel igazán.
Egyesek szerint a hazai selyemhernyó-bűvölet Sajóvámosról indult el, ahol Keglevich János és felesége Crenneville-Folliot Viktória grófnő vámosi birtokán többször is vendégeskedett Széchenyi és felesége, és itt vált szívügyévé az eperfa-termesztés, amihez később Olaszországból hozatta a szaporításhoz szükséges magokat. Ezt némiképp cáfolja az a történelmi adat, miszerint Károlyi Sándor gróf 1730 tavaszán selyemhernyó tenyésztés céljából 160 tőből álló olasz kolóniát telepített be Trieszt vidékéről szatmári birtokaira, „és őket azon helyekre szállította, ahol előzőleg már eperfa tenyésztésről gondoskodott. Ilyen volt első sorban Erdőd” – olvashatjuk az Irodalomtörténeti Közlemények 1895-ös számában.
Hogy végül hol az igazság az úttörők személyét illetően, azt talán sosem tudjuk meg, egy azonban bizonyos: az eperfában rejlő lehetőség évszázadokig komolyan foglalkoztatta a hazai szakembereket, és igyekeztek minél inkább kihasználni a benne rejlő lehetőségeket.
„A kapitalizmus felvirágzása idején megnőtt a selyem iránti kereslet, hiszen ezt a nemes anyagot most már nem kizárólag ruházati célokra, hanem ipari nyersanyagként is hasznosították. Az egész országban eperfákat telepítettek a közutak mellé, egymás után létesültek a városi és a községi epreskertek, ahol a fák lombos vesszejét metszették le a selyemhernyó-tenyésztők” – olvashatjuk a korszakról szóló beszámolókban.
A szedreskerteknek is nevezett eperfa-telepítéseket ma is utca- és térnevek őrzik:
például a budapesti József Attila-lakótelep Epreserdő utcája is ezeket az időket idézi.
Mennyire volt fontos mindez idehaza? A korabeli feljegyzések gy idézik fel az eperfák hazai jelentőségét: „Az eperfák telepítése és a selyemhernyó-tenyésztés nem nélkülözte az állam támogatását. Felügyelőségek, beváltóállomások nyújtottak segítséget a szakszerű termeléshez, tenyésztéshez, s még az ötvenes években is működött tizennyolc kirendeltségével a Selyemgubó Termeltető Vállalat, valamint egy Szekszárdon székelő kísérleti intézet is.”
Nem kérdés tehát, hogy az eperfák és a selyemkészítés szorosan összefonódtak, és ennek a jó kapcsolatnak csak a műanyagok érkezése és az amerikai fehér szövőlepke (Hyphantria cunea) megjelenése vetett véget. Ezek viszont szinte pillanatok alatt.
Az amerikai fehér szövőlepke ugyanis ellepte az eperfák lombját, és felfalta a leveleket,
amiket intenzíven kezdtek permetezni annak érdekében, hogy a kártétel ne terjedhessen tovább más növényekre. És bár a kártevő megfékezése nem sikerült, az eperfa mégis elveszítette jelentőségét – annak ellenére, hogy a selyemkészítésen kívül számos más kincset is tartogat számunkra.
Nem szabad elfelejtenünk ugyanis, hogy az eperfa termését sok más gyümölcshöz hasonlóan sikerrel tehetjük el télire – több formában is. Száríthatjuk, más gyümölcsökkel keverve lekvárt és szörpöt is főzhetünk belőle, de szabadon kísérletezhetünk a belőle készült befőttel, kompóttal is. Az előző században a kacsák és sertések kiváló tápláléka volt lehullott termése, de szűkösebb időkben gyermekeknél kenyérpótlékként is alkalmazták.
Ismert volt a belőle készült szeszesital is, sőt: nagy népszerűségnek örvendett: „Marhaság, hogy mindez ideig nem jöttek rá, mivégre teremtette Isten az eperfát. A kismagot, amelyik a földbe hull, megfogamzik, egy tavaszon kibukik zöld fejével a föld alól, vessző lesz, bokrocska, abból meg fácska, a nap dédelgeti, huzigálja fölfelé, neveli, terjeszti, gallyakat rak rá, a gallyakra leveleket,
a levelekből lombokat formál, a lombok közé virágokat rak, a virágokból kis durmatag zöld fürtöcskék lesznek, a fürtöcskéket megpirosítja, megpuhítja, teli teszi nedvvel és ízzel
– és mindezt a nagy fáradságot talán azért, hogy ott kapirgálhat csirke a fa alatt és az felfalja a lehulló fürtöcskét, amelyért a természet annyit dolgozott? Fenét. Azért fáradozott a jó Isten, hogy akadjon egyszer egy évezredben egy ilyen asszony, mint Róza, leszedje a faepret, üvegbe gyűjtse, szeszt töltsön rá, gondozza, figyelje, cukrozza, fűszerezze és megteremtse belőle a világ legnemesebb italát, ami csak férfiember szája padlását benedvesítette valaha” – olvashatjuk a faeper alkoholos italának méltató bemutatását.
Bármilyen finomságot is szeretnénk készíteni belőle, arra ügyelni kell, hogy az a termés élvezhető igazán, amit közvetlenül lehullás előtt szüreteltünk a fáról (vagy még épen felszedtünk a fa alól). Éretlenül ugyanis kesernyés ízű- ellenben az érettségkor élvezhető mézédes zamattal. Ha elég gyorsak vagyunk, még frissen fagyaszthatjuk is, így szinte egész évben kihasználhatjuk az általa nyújtott gasztronómiai élvezeteket:
adhatjuk gyümölcslevekhez, mártásokhoz, gyümölcsleveshez, de akár jégkrémet vagy gyümölcsbort is készíthetünk belőle.
Levelét is felhasználhatjuk: sokáig kiváló festőanyagnak számított. Őszi leveléből sárga festék készült: „Az eperfa levele nem ad mindig megfelelő sárga színeket, ezért a fonalakat még egyszer hagymahéjjal (oldatával) átfestették. A fixálás ezekben az esetekben is marhák melegített vizeletével történt.” – olvashatjuk a természetes alapanyagokkal történő festés és pácolás izgalmas beszámolóiban.
De levele fermentálható is- kiváló tea készíthető belőle. A friss levelet megszárítva natúr teaként vagy teakeverékekbe is használhatjuk: cukorbetegségben szenvedők gyakorta alkalmazzák. Termései gazdag flavonoid források, és bővelkednek antioxidánsokban is. Mind a fehér mind a fekete eperfa termése gazdag fenolforrás- így jó hatással lehetnek szívünk egészségére.
A faeper termés gazdag szerves savakban is, illetve C-vitaminban, pektinben és rostokban.
A népgyógyászat magas vérnyomás, magas koleszterin, megfázás, székrekedés és hajhullás kezelésére is ajánlja.
Nyitókép: 123RF
