Sok éve szilveszteri túrára indultunk egy népes társasággal a Börzsönybe. Jókedvünk határtalan volt, fogyott alattunk az út, ropogott a friss hó. Egyre beljebb mentünk az erdőbe, távol a lakott területektől, ahová már nem érnek el az illegális szemétlerakók. Mondhatni úgy is, oda, ahol már a madár se jár. Egyszer csak feltűnt: elhallgattak a madarak.
Álltunk a völgy ölén,a bátortalan napsugár bekukucskált a bükkök ágai közt, egy pisszenés nem sok, annyi se hallatszott. Ág se rezzent, hó se roppant, madár se visított bele a csendbe.
Csend volt, mérhetetlenül nagy csend. Nem tudom, meddig álltunk ott megilletődötten, de rövidesen kezdett félelmetessé válni, mert az erdőhöz hozzátartozik a madárdal, a falevelek zizegése, az ágak duruzsolása. Olykor odahallatszik a távoli vasút, a messzi faluból a sziréna, odafentről egy gépmadár. De akkor ott, nem volt semmi, csak a mindent beterítő csönd. Lassan tovább indultunk valami furcsán nem jó érzéssel.
Estefelé a faluban tudtuk meg, hogy földrengés volt a környéken. A madarak finom érzékszervei megneszelték, ezért hallgattak el. Napfogyatkozáskor is mély hangtalanságba burkolóztak. Tudnak valamit, amit mi nem.
Egy 2001-es jelentésben a WHO a növekvő zajszennyezést a „modern kor pestisének” nevezte.
Hamvas Béla bő hatvan évvel ezelőtt így írt: „Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb. Az aranykorban az volt az öröm, hogy az egész föld intim volt, mint a gyümölcsös. Ezért hívta az aranykort a Thora édenkertnek.”
Régóta gondolkodom azon, mit is jelent „csendben lenni”. Mert a Maradj csendben! felszólításnak eleget téve saját magunkat korlátozzuk, befogjuk a szánkat, nem zörgünk, nem dobolunk a lábunkkal, nem csinálunk semmit. De vajon attól csendben leszünk-e, a szó valódi értelmében?
A csönd kincs, amiben egyre ritkábban van részünk. Olykor félünk is tőle, mert egyedül maradunk magunkkal, a gondolatainkkal. A süket csönd ránk nehezedik, a síri csönd befelé fordít. A csend egy ürességet képvisel, amely egyes emberekben a magánytól való félelmet ébreszti fel. Talán ez megszokás kérdése is. Akik soha nem tanulták meg elviselni a csendet, azok később annál nagyobb tehernek fogják találni.
A jó csönd gyógyít
A mindennapi életben gyakran állandó zaj vesz körül minket. A csend kék, mint a víz, nyugtató és megtartó. A csönd átölel, a csöndbe jó beleburkolózni. A csend a hallható zajok hiánya, a társas állatoknál a veszély jele. Csak akkor vesszük észre, milyen jólesik, amikor egy pillanatra valóban csend lesz. A felemelő, bársonyosan puha csendben kisimulnak az idegek, felemelkedik a lélek. Csökken a stressz, regenerálódik az agy, szárba szökken a kreativitás, erősödik az öntudat. A csönd pihenteti, rövid időre kikapcsolja a túlstimulált szervezetünket, csökkenti a kortizol szintet és segít az újrakapcsolódásban, az új gondolatok ébredésében. Szabályozza a vérnyomásunkat és a csöndben meg tud szólalni a belső hangunk is.
Amikor vastag hó borítja a tájat, akkor érezhetjük a csöndet, mert jótékony paplanként elnémítja a tájat. Olykor még a madarak éneke is elhalkul, és ha a közelben autó se jár, akkor lehunyt szemmel átadhatjuk magunkat a csönd élvezetének. Egy erdő közepén is találkozhatunk a csönddel. A barlangok mélyén is csönd van, akár az óceán közepén is. A természet kínálja nekünk a csöndet, bár egyre kisebb, és napról-napra csökkenő mértékben.
Sokan vágynak a belső békére – és ehhez csendes helyeket keresnek. De nem a decibel az egyetlen tényező, amely meghatározza a jól-létünket. Tartsunk időnként szüneteket, akár csak percekre. Amikor kikapcsolunk, amikor még háttérzajok sem vesznek körbe bennünket, amikor hagyjuk, hogy a gondolataink szabadon kalandozzanak, a legjobb ötletekre fogunk rátalálni.
Fotó: 123rf
A zaj árt, a csend gyógyít
Lehet, hogy ennyire egyszerű a képlet?
