Sok év bölcsessége kell ahhoz, hogy az ember megtalálja a rendet. A RENDet, csupa nagybetűvel. Maga körül, az életében, és összeegyeztetve mindent a természet rendjével. Amikor megtalálod, akkor érzed, hogy megérkezel, ott vagy, ahol a helyed van, ahol körülötted minden rendben, és az életet innen könnyen lehet venni. Ám amíg ide elér az ember, az egy nagyon hosszú és rögös út.
Egy film, ami taníthatna
A napokban a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál keretében volt alkalmam megnézni az Agatha virágzó almanachja című filmet. Volt abban valami groteszk, hogy ezt a filmet a budai bevásárlóközpont mozitermében vetítették, ahol olykor behallatszott a szomszéd terem akciófilmjének zaja. Amikor ezt sikerült kizárni, egy olyan élménynek lehetett részese a néző, aminek a vége nem taps, hanem percekig tartó csönd volt. Csönd, ami átsütött a filmen. Volt benne valami, ami a távoli táj ellenére nagyon ismerősnek tűnt. A mindennapjaimat láttam harminc év múlva. Vagy a felmenőimet egyetlen alakba sűrítve.
Agatha külsőre apai nagynénéimre hajazott, mozdulataiban apai nagyanyámat láttam. Ahogyan vagdosta a zöldségeket a görbe ujjaival, amint esetlenül hullottak ki a magok a kezéből. A felcímkézett tárgyak, a ragasztószalaggal megjavított mindenféle. A kert és környéke, a kopott összevisszaság, a látszólagos rendetlenségben uralkodó szabályszerűség és praktikum. Akárcsak anyai nagyanyám elvadult dzsungelkertjében.
Agatha 90 évesen is szorgosan dolgozik a földön, önellátóan termeli meg magának az ennivalót, de piacra már nem nagyon visz. Tudja, mikor, mit kell tenni, és ha mégsem úgy alakul, mert például felborul vele a létra és összetöri magát, azon sem töpreng sokáig. Akkor két hónap múlva kerülnek földbe a magok, és vagy kikelnek, vagy nem. Vagy megeszi a krumplibogár a leveleket, vagy nem.
Agatha lakhatna városi lakásban, kényelmesen, de ő inkább a farmot választotta. Együtt él a földdel. Tudja, hogy a krumplit úgy kell vetni, hogy előbb hagymahéjba gömbölygeti a gumókat, így lesznek egészségesebbek. A földiepret jól záródó üvegekbe teszi, így marad akár tíz napig is friss, a földből kiráncigált répákat lesimogatja, több réteg újságpapírba csomagolva teszi el egy kartondobozba. Külön ventillátort használ a babhoz, amivel könnyedén tudja megtisztítani a kicsépelt szemeket. Megmutatja, hogyan lesz a dinnye édes és érett, hogyan bizonyosodhatunk meg arról, hogy melyik a legfinomabb. Láthatjuk, hogyan szedi az uborkát, mert a pici uborkák a kedvencei. Legalább kétszáz üveg kerül minden évben a kamrapolcra.
Magot fog, amiből csak lehet, a kerti növényei azokból a magokból nőnek, amelyeket még az anyja, a nagyanyja vetett. Vagyis a magok generációk sorát hordozzák magukban. Magot gyűjteni a jövő évi terméshez, ez is természetes. De vásárol is olykor, ha olyan magot lát, amihez foghatót még nem ültetett, és örömét leli az újdonság varázsában.
Saját terméséből főz, pirogja messze földön híres. Bár már fárasztja a konyhai munka, ki nem hagyná, hogy a látogatóinak pirogot készítsen. Kiürült ananászkonzerves dobozzal szúrja ki a tésztadarabokat, mielőtt megtöltené őket. Nehezen engedelmeskednek a munkában megkérgesedett ujjak, de mégis csinálja, mert ez az élet rendje és az ő szeretetnyelve. Szinte érzed a szádban a krumplileves egyszerűségét vagy a rebarbaraszósz jókedvű savanyúságát.
Mit mond el nekünk Agatha Bock élete?
Tulajdonképpen semmit. Vagy mégis? Végigkövettük napjait, ahogyan éli egyszerű életét a természettel összhangban. Egyedül, de nem magányosan, örömökkel duzzadóan. Ha unokahúga nem készít róla filmet, úgy menne el, mintha nem is létezett volna. Ahogyan sok-sok millió ember éli hasonlóan a mindennapjait, egyszerűen, apró örömökkel teljesen, megelégedetten a világgal. És vannak azok, akik egészen másra vágynak. Kiteljesedésre, gazdagságra, boldogságra áhítozva, amit talán sosem fognak megtalálni.
A film célja az volt, egy kicsit közelebb vigye az emberekhez a kétkezi munka, a kertészkedés örömét, a kapcsolódást az anyaföldhöz. Az utolsó kockák utáni csöndet a pódiumbeszélgetés törte meg, ahol felmerült a legfontosabb kérdés:
Hogyan tud regenerálódni, feltöltődni az, aki egész nap kertészkedik?
Aki nem született bele a természettel való együttélésbe, abba, hogy a növények közt a fizikai munka szellemileg feltölt, érzelmekkel gazdagít, annak még sokat kell tanulnia. Nem azt, hogy hogyan metssze meg a barackfát vagy hogyan ültesse el a tulipánt. Nem is azt, hogy melyik az árvacsalán és közte hol bújik a répa.
Hanem azt, hogy a kertben nem munka van, hanem együtt élünk, együtt lélegzünk vele. Segít a befogadásban, az elengedésben, átélhetjük benne a teremtés és a születés örömét, részesei vagyunk az elmúlásnak, és megkönnyíti az elengedés gyakorlását. Kapcsolódni csak akkor tudunk vele, ha érzelmileg is megérint. Amíg kapát, ásót, megművelni való földet, meglocsolni való virágot és irtani való bozótot látunk benne, addig nem vagyunk készen arra, hogy megérintsen.
Amikor már a kertészkedés nem munka, hanem az életünk része, amikor másként nem is tudjuk elképzelni az életet, akkor megérkezik a kertbe is a rend. Ezzel együtt pedig a lelkünkbe is beköltözik, és onnantól nem kérdés, hogy hogyan lehet kipihenni a kertet. Mert nincs mit kipihenni! Amikor a testet jóleső fáradtság járja át, a szellem szárnyal, a lélek pedig megpihen: az a boldogság. Amit talán észre sem veszünk. Agatha sem beszél róla, mert ez így természetes. Amíg csak olvasunk arról, hogy a kertészkedés mennyi mindent adhat: feltöltődést, lelassulást, testmozgást, amíg a földtől koszosnak érezzük a kezünket, addig nem találtuk meg azt, amire igazán teremtettünk, és amire titkon mindannyian vágyunk. Akkor is, ha ezt soha, senki nem vallja be, még talán magának sem.
Sok-sok év bölcsességével jutottam el oda, hogy megéljem a kertben azt a nyugodt örömöt, azt a tiszta boldogságot, hogy részese lehetek az egésznek. Ez a rend az életemben, és ettől lesz sokkal, de sokkal könnyebb az egész élet.
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho
Védett növényeink: a magyar kikerics
A faj 1979 óta élvez védettséget Magyarországon, természetvédelmi értéke 100 000 forint.
