Talán nem csak az én gondolataimban fordul meg, hogy az életem nem mindig könnyű, és egyáltalán nem hibátlan. Mostanában talán egyre több az ilyen felismerés, amiért nagyon hálás vagyok, mert így lehetőségem van fejlődni, tanulni, változni, megújulni. Olyan szép gondolat, amikor azt hallom vagy olvasom, hogy a keresztény lét egyik fontos alappillére a szeretet megújítása, felújítása Istennel. Valami ilyesmire hív meg, ebbe az irányba terel engem is a mindennapok fonala: maradni, mégis megújulni.
A tökéletlenség, a nem hibátlanság felismerése azonban sokszor félelmetes lehet
Ijesztőnek tűnhet azért, mert változásokra sarkall, a változásoktól pedig sokszor félünk. Ezekben az állapotokban, gondolataink között elveszve talán nehezebben jön a kérdés: mitől lesz könnyebb az életem? Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre a szerencsés emberek sokszor nagyvonalúan legyintenek, mondván: „az én életem így is könnyű”. De a többség talán azt mondja: "az enyémen nem lehet könnyíteni." Egyre több dolgot látva, egyedül és közösen megélt tapasztalatok mentén egyre biztosabban tudom kijelenteni, hogy akkor járunk jó úton, ha van min könnyíteni, ha van mit jobbá tenni, és erre szándék is mutatkozik.
Körülbelül tizenhat éves korom óta dolgozom a szakmámban, a turizmusban és a közösségi médiában. Hétről hétre rengeteg ismerős és ismeretlen ember vesz körül, és közvetve vagy közvetlenül ez a sok találkozás, a rengeteg helyzet, stílus és élettörténet időről időre újra meg újra felteszi bennem is a kérdést: mitől is lehet könnyebb az élet? Azt gondolom, hogy saját békétlenségeinken csak és kizárólag mi magunk könnyíthetünk igazán, és mindenkinek magának kell megtalálnia a probléma forrását és a megfelelő megoldást is.
Az idő, ami nem ellenség, hanem egy keret
Biztos vagyok benne, hogy sokan ápolunk „bajos” kapcsolatot az idővel. Mikor, mit, merre, hova, hogyan, meddig, mennyit és még hasonló kérdőszavak, amelyek egyre csak gyűlnek, olykor gátolnak. Nem gondolom, hogy létezik egyetlen jó időbeosztás, ami mindenkinek működik. Tapasztalataim szerint az időbeosztásra sokan úgy tekintenek, mint egy szoros szabályrendszerre, amely rémisztően hat. Időnk jó beosztása, - legyen ez akár munkaidő, akár szabadidő - fontos eleme az életnek, hiszen nemcsak egyfajta kontroll alatt tart bennünket, de előre is mutat. Az időbeosztás az én értelmezésemben inkább annak a folyamatnak a felismerése, hogy számomra mikor és mitől lehet könnyebb egy-egy nap vagy hét.
Sokáig azt hittem, és úgy is éltem, hogy az időbeosztás szigorú kereteket, megfelelést és állandó rohanást jelent – ekkor omlott össze minden. Aztán ennek az ellenkezőjét alkalmazva teljesen szétcsúsztam, élve a mondással „átestem a ló túloldalára”. A végletek megtapasztalása után jöttem rá, hogy az idővel való gazdálkodás valójában nem korlátoz, hanem megtart. Egy átgondolt, ám rugalmas napirend nem elvesz, hanem ad: biztonságot, kiszámíthatóságot, kapaszkodót a hétköznapokban. Számomra sokszor nem percre pontos tervekről van szó, hanem arról, hogy tudom, mikor mire számíthatok önmagamtól. Amikor hosszú időre előre betáblázok vagy megtervezek dolgokat, valójában nem túlterhelem magam, hanem leveszem a vállamról a folyamatos döntések terhét. Kevesebbszer sodródom ki, és többször lehetek a jelenben. Az időkeretek segítenek abban is, hogy ne minden egyszerre történjen, ne mindent most akarjak megoldani. Így a feladatok, a munkák, a tervek, ötletek, olykor vágyak vagy célok nem tornyosulnak fenyegetően, hanem átláthatóan, de mégsem kényszeresen követik egymást. Számomra ez lett az egyik első lépés afelé, hogy az élet számomra könnyebb és élhetőbb legyen.
Rutin, ami nem beszűkít, hanem felszabadít
A rutin szorosan kapcsolódik az időbeosztáshoz, s erről is sokáig az unalom, a korlátozottság jutott eszembe. Ma már sokkal inkább a szabadságra asszociálok. Nem állítom, hogy a rutin minden problémát megold, és azt sem, hogy mindig tartani tudom. Inkább egy kapaszkodónak érzem, amihez vissza lehet térni, amikor kicsit szétesik minden. Egy jól kialakított rutin leveszi rólunk a fölösleges terheket, és teret ad annak, ami igazán számít. A munka és a szabadidő közé beiktatott napirendi pontok, mint a rendszeres mozgás, az időben való lefekvés és felkelés, a minőségi alvás, a rendszeres, egészséges étkezés, és egyéb, sokszor közhelynek gondolt dolgok nem feltétlenül a szigorú fegyelemben, inkább az öngondoskodásban merülnek ki. Amikor ezek a dolgok a helyükre kerülnek, az egész nap más ritmusban indul. Nem a fáradtság vagy az elvesztegetettnek gondolt idő határozza meg a döntéseket, hanem az energia. A test állapota közvetlen hatással van a gondolatainkra, a türelmünkre, a reakcióinkra. Számomra ez nem teljesítménykérdés, hanem jelenlét és jóllét. És amikor több az erő, több az energia, akkor több a türelem, a fókusz és a motiváció is - önmagunkkal és másokkal szemben egyaránt. Ezzel nem csak saját életünket könnyíthetjük meg, de inspirálhatunk és ösztönözhetünk másokat is, ami szerintem csodálatos dolog.
Tudatos tervezés: határok, nem falak
A munka és a magánélet szigorú, olykor kötelezőnek vélt elválasztásáról sokat beszélünk, de jóval ritkábban arról, hogyan lehet őket egészséges kapcsolatban tartani, összefésülni. Visszatekintve nagyon érdekes, hogy számomra ez már gimnazistaként, majd fiatal felnőttként is nagyon fontos kérdés volt, és az egyensúly kialakítására már ekkor, tinédzserként is próbáltam figyelni. Sok olyan felnőttet láttam magam körül, akik a munka- szabadidő egyensúlytalanságnak az áldozatai lettek, és én ezt mindenképpen szerettem volna elkerülni.
Nem hiszem, hogy mindenkinél ugyanott húzódnak a határok, de azt egyre biztosabban érzem, hogy határok nélkül sokkal gyorsabban elfáradunk. A tudatos tervezés számomra nem merevséget teremt, hanem előrelátást. Segít abban, hogy ne vállaljam túl magam, és ne keveredjen össze minden mindennel. Ez pedig mennyiség helyett minőséget ad, ami szerintem az egyik legfontosabb dolog. Sokkal könnyebb, amikor tudom, hogy nem a darabszám számít, hanem az adott „termék” minősége. Legyen ez a „termék” bármi: munka, élelmiszer, utazás, szabadidő, családi program. Olykor nem azért mondok nemet, mert nem érdekel valami, hanem azért, mert felelősséget vállalok a saját terhelhetőségemért. Ez sem mindig sikerül tökéletesen, de már az irány és a felismerés is sokat számít. A könnyebb élet számomra nem kevesebb feladatot, hanem tisztább kereteket jelent.
Kapcsolatok, kedvesség, felelősség egymásért
Az én életem egyáltalán nem csak attól lesz könnyebb, ha valami olajozott fogaskerékként, tökéletesen szervezetten működik, hanem attól is, ha kapcsolódni tudok. A kapcsolatok kialakítása és ápolása számomra nem feladat, hanem lelki erőforrás. Egy beszélgetés, egy odafigyelő kérdés, egy közös nevetés sokszor többet ad, mint bármilyen pihenés. A kedvesség pedig nem gyengeség, hanem döntés – sokszor magunk mellett. Amikor segítünk, amikor figyelünk a másikra, valójában mi magunk is gazdagodunk. A társadalmi felelősségvállalás olykor nem nagy gesztusokban mérhető, hanem apró, következetes jelenlétben. Abban, ahogyan viszonyulunk egymáshoz a mindennapokban. Odamosolygunk-e? Kezet nyújtunk-e? Szépen kérdezünk vagy válaszolunk-e? Segítünk-e? Ezek a kapcsolódások nem oldanak meg mindent, de előre visznek akkor is, amikor kicsit elfáradunk. Érdemes folyamatosan figyelni, keresni azokat a pontokat, ahol segíthetünk, ahol jelen lehetünk másoknak, ha szükség van ránk. Ez furcsa mód, nemcsak mások, de a saját életünket is könnyíti.
A természet mint visszatérés az alapokhoz
Van, amikor nem új módszerekre, nem új rendszerekre van szükségem, hanem arra, hogy visszatérjek az alapokhoz. A természet számomra ilyen alap. Egy séta, a friss levegő, egy lassabb tempó sokszor többet ad, mint bármilyen tudatos tervezés. Nem feltétlenül hosszú túrákra vagy nagy sportteljesítményekre gondolok, sokkal inkább a rendszerességre. Arra, hogy időről időre kilépek a falak közül, és hagyom, hogy a környezetem kicsit helyre tegye bennem a dolgokat. Ez tipikusan az a folyamat, amikor azt érzem, hogy igazából „nem teszek semmit”, mégis minden könnyebb lesz. A mozgás itt nem teljesítmény, hanem egyfajta kapcsolódás: a testemhez, a gondolataimhoz, a jelenhez. Egy séta közben sokszor tisztábban látom azt, ami belül zajlik. A kertészkedés, a földdel és a növényekkel való munka különösen ilyen számomra: lassú, ismétlődő, mégis megnyugtató. Nem siettet, nem sürget, csak jelen van, hagyja, hogy alkossak – olykor teljesen más módon. És talán ez a természet egyik legnagyobb ajándéka: megtanít minket arra, hogy nem kell mindent azonnal megoldani. A rendszeresség itt sem fegyelmezés, hanem visszatérés. Ahhoz a ritmushoz, ami nem az órához, hanem az élethez igazodik. Amikor ezt sikerül beépíteni a mindennapokba, az élet nem feltétlenül lesz tündérmesésen egyszerű, de sokkal élhetőbbé és könnyebbé válik.
Lassítás, csend, kevesebb zaj
A könnyebb élethez számomra hozzátartozik az is, hogy időnként megállok. Nem csak fizikailag, hanem gondolatban is. Bár talán ez megy a legnehezebben és a legritkábban, de amikor megtörténik, igazi feloldozást hoz. A mindennapjaink tele vannak zajjal, információval, elvárással, folyamatos reagálással. Sokszor észre sem vesszük, hogy ez mennyire kimerítő. A lassítás nem lustaság, hanem tudatos döntés. Olyan pillanatok keresése, amikor nem kell válaszolni, nem kell teljesíteni, nem kell jelen lenni mindenhol. A csend eleinte szokatlan lehet, néha kényelmetlen is, de idővel megtartó társsá válik. Ilyenkor jönnek elő azok a gondolatok, amelyeket zajban nem hallunk meg. Nem gondolom, hogy mindenkinek ugyanúgy működik ez, és azt sem, hogy mindig sikerül. Ám amikor igen, akkor az élet ritmusa érezhetően megváltozik. Érthetőbb lesz.
Sokszor leírtam a tapasztalat szót, hiszen számomra ez az egyik legfontosabb alappillére a könnyebb életnek: hogy én éljem át, én éljem meg és én tudjam felismerni, megérteni. A tapasztalás számomra az egyik legfontosabb tanító az életben. Nem könyvekből, nem szabályokból, nem mások gondolatai vagy elvárásai szerint, hanem a megélt helyzetekből értem meg igazán, mi működik számomra és mi nem. Amikor érzéseket, szituációkat, döntéseket tapasztalunk meg, akkor nemcsak a világot ismerjük meg jobban, hanem önmagunkat is. Egyre tisztábban látjuk, mire van szükségünk, és mi az, ami inkább elvesz, mint hozzáad. Nem véletlen mondják, hogy a gyakorlat teszi a mestert – ez az élet ritmusára is igaz. Minél több tapasztalatot gyűjtünk, annál biztosabban tudjuk, hol vannak a határaink, mikor kell lassítani, és mikor bírunk még egy kicsit többet. A tapasztalás segít abban is, hogy ne idealizáljuk a könnyű életet, hanem reálisan, a saját lehetőségeinkhez mérten keressük, hogy mivel könnyíthető. Nem lehet mindent elsőre jól csinálni, és nem is kell. Sokszor éppen a hibák, a fáradtság, a túlterheltség mutatják meg, hogy min érdemes változtatni, lehetőséget teremtve arra, hogy mindenki a saját tapasztalatain keresztül találja meg azt, ami számára működik.
Mitől lesz könnyebb az életem?
Az új év beköszönte után, - általában január végére - menetrendszerűen mindenki egy kicsit csalódott lesz.
