Mi más lehetne tisztább étrend, mint a szerzeteseké, akik mindig is híresek voltak arról, hogy számos ételfajtát maguknak termeltek meg, másrészt életmódjuk gyakorlatias vonulata bizonyára illeszkedett a tiszta lelki és szellemi életükhöz. A tihanyi apátságban – ami valójában perjelség – számos izgalmas információt lehet megtudni a 18. századi bencések étkezési szokásairól – ezekből csemegézünk most.

A 18. századi, tihanyi bencések általában

kétszer étkeztek egy nap, reggelit alapvetően nem ettek,

kivéve utazás előtt, az étkezések azonban háromfogásosak voltak. A közösségre világi szakács főzött, a közös ebédlőben a szerzetesek egymásnak szolgálták fel az ételeket, heti váltásban. Az étkezés alatt vagy csend uralkodott, vagy hangos felolvasást tartottak, ha épp vendég nem érkezett. Az ételeket az apátság monogramjával ellátott cin edényekben főzték és tálalták, ünnepnapokon ezüst evőeszközt is használtak, míg porcelántányért a század végétől kezdve. A megmaradt ételt a szegények között osztották szét. 

Étrendjüket mesés sokféleség jellemezte. A 18. században harmóniában éltek a természettel, az erdők, mezők, vizek természetes adományait fogyasztották, továbbá az apátság állatállományából, gyümölcsöseiből, kertjeiből kerültek ki a konyhán felhasznált alapanyagaik. A monostorok emellett egymást is segítették, így a vízparti apátságból például halat küldtek Bakonybélbe, míg az erdei monostorból vadhúst kaptak a tihanyiak.

Apropó, húsok. Marha, borjú, juh, bárány, kecske, sertés, malac, füstölt sertéshús, szarvas, őz, nyúl, tyúk, kakas, kappan, csirke, pulyka, kacsa, liba, gyöngytyúk, házi galamb, fácán, fogoly fenyőrigó, fürj, császármadár, erdei galamb, szalonka, fajd, vadréce, húros madár, szárcsa, túzok, vadlúd, nyári lúd, búvárkacsa és búvármadár – sorolni is rendkívüli, mi minden került terítékre csak a húsok terén. A zöldségekből emellé lencsét, babot, borsót, káposztát, savanyú káposztát, retket, uborkát, karfiolt, karalábét, sóskát, spárgát, zsázsát, tököt, különféle gombákat, vad- és fejes salátát fogyasztottak. Fűszerként használták a fokhagymát, vöröshagymát, petrezselymet, borsot, majoránnát, köménymagot, sáfrányt, szerecsendiót, szerecsendió-virágot, tárkonyt, borókabogyót, zsályát, gyömbért, fahéjat, szegfűszeget, kaprit, sót, borecetet, gyümölcsecetet. Tehát alapvetően efféle alapanyagokból kellene felépítenünk étrendünket, ha úgy próbálnánk táplálkozni, mint az egykori tihanyi bencések.

Mivel még az újkorban is sok esetben volt fertőzött a víz, ivás előtt felforralták, illetve változatlanul nagy volt a bor szerepe a folyadékfogyasztás terén. A vizet a Tihanyi-félsziget egyetlen forrásától, az Oroszkúttól szamárháton hordták az apátságba, és meglehetős luxusnak tűnik, hogy hetente kétszer a balatonfüredi, jótékony hatásáról ismert

savanyúvízből is hozattak.

A vízhez töltött bor keverékét a szerzetesek mixtumnak nevezték, a hétköznapi, ebéd utáni borfogyasztást pedig haustusnak. A monostorban javarészt az apátsági szőlőkből származó bort itták, a legjobb borok – a konventborok –kerültek a szerzetesközösség asztalára. Vásár- és ünnepnapokon pedig a konventborok közül is a legkiválóbbakat szolgálták fel, ezt az ünnepi borfogyasztást infusiónak nevezték. A gyengébb minőségű borokat a bencések nem maguk itták: az alkalmazottaknak jutottak vagy uradalmi kocsmákban mérették ki. A szerzetesek asztalára emellett ünnepekkor ürmös, illetve törköly- vagy szilvapálinka is került, továbbá tudható az is, hogy a század közepétől rendszeresen ittak kávét és teát.

Természetesen a szerzetesek böjtöltek is, azaz nem ettek húst és napjában csak egyszer étkeztek, nemcsak a húsvét előtti negyven napban és advent idején,

de böjtöltek az ünnepeket megelőző napokon, minden szerdán és pénteken is,

ezért böjti napokat mindezeken felül csak az apát engedélyével tarthattak. Böjti étrendjük azonban egész más volt, mint ahogy azt elképzelnénk. Mert amíg lelki szemeink előtt egy karéj kenyér, esetleg szeletnyi sajt lebeg egy cin tányéron a szerzetesek böjtje kapcsán, addig a bencések böjti étrendje rendkívül színes és kielégítő volt. A monostor tavainak hozama mellett a balatoni halászok fogásainak tíz százaléka is őket illette, de ettek még vízimadarakat, csigákat, rákot, békát, teknősbékát, sőt vidrát is böjt idején a zöldségek és gyümölcsök mellett. 

Összességében látható, hogy a korabeli, az erdők, mezők, vizek nyújtotta, hatalmas természeti változatosság milyen kiváló étrendet nyújtott a tihanyi szerzetesek számára. Ez a sokféleség ma még a jómódú ember számára sem érhető el akárhogy. Ugyan az elmúlt évek gasztronómiai fejlődése számos régen használt alapanyagot visszahozott a konyhánkba, lássuk be, fenyőrigót vagy búvármadár-pecsenyét még akkor se fogunk sütögetni, ha olyan szerencsések vagyunk, hogy tiszta forrásból hozzá tudunk jutni házi baromfi vagy fűvel etetett magyar szarvasmarha húsához.

Ha pedig valamelyik élelmiszerbolt hálózat sarki üzletében tudunk csak vásárolni, a tiszta ételek, alapanyagok listája, kiváltképp a húsok tekintetében, elég erősen leszűkül. Némi kutatómunkával, szervezéssel, logisztikával persze hozzájuthatunk ilyen élelmiszerforrásokhoz, vagy magunknak is előállíthatjuk azokat, de a meg nem rontott világ, a változatos lelőhelyek, életterületek értékei ma már erősen korlátozottan állnak rendelkezésünkre. Mégis megéri az erőfeszítést, hogy lehetőségeink és pénztárcánk léptékének megfelelően tiszta forrásból táplálkozzunk: egészségünk véget, az étkezés öröme, életünk rendje miatt is.

Mindemellett a 18. századi bencések mindennapjaikat Szent Benedek regulájának megfelelően élték, miszerint a „tétlenség a lélek ellensége”. Ezért a szerzetes mindig foglalatoskodott valamivel, dolgozott, imádkozott vagy szent olvasmányokat olvasott, és munkája értékét nem annak eredménye, hanem lelkülete adta: az alázattal végzett munka, bármi legyen is az, a szerzetes megszentelődését szolgálta. Ez a gondolat is hozzájárulhat saját hétköznapjaink jobb megéléséhez.

Nyitókép: Fortepan/Fortepan