Te mindig nő maradsz! A fordított Atalanta-szindróma

Nem túl ismert ókori görög mitológiai alak a fantasztikus fizikai erejű amazon, Atalanté (más változatokban Atalanta). A róla szóló történetek szerint édesapja, a hős Iasziosz, születése előtt fiúra számított, s amikor meglátta gyönyörű és egészséges leányát, csalódottságában kitette őt egy sziklára, ahol előbb egy anyamedve talált rá, majd rendszeresen szoptatta, azután pedig egy vadászcsapat vette magához. Atalanté hatalmas erejű, férfiakat is legyőző nővé vált, aki több háború hőse lett, s minden bizonnyal nemcsak egy tragikus véget ígérő jóslat, hanem saját akaratából sem kívánt magának férjet. Nem fogadta el női és anyai szerepét, másra érezte hivatottnak magát. 

Atalanta-szindróma

A történetet – amelynek vége, a mégis megtörténő házasság most kevésbé lényeges – ismerve nem meglepő, hogy az orvostudomány, az egészségügyi jog és a pszichológia már több mint fél évszázada beszél az ún. Atalanta-szindrómáról. Ez a tünetegyüttes elsősorban azt jelenti, hogy az ifjú lányok – különösen az ún. „fiús” természetűek – nehezen barátkoznak meg a nőiség első jeleivel, leginkább a menstruációval, és súlyos, fizikai és lelki tüneteket produkálnak emiatt. Ezeket nem egyszer gondos terápiával lehet és kell gyógyítani.

A történetet ismerve felmerült bennem a kérdés:

Vajon az élettörténetünk másik végén működnek-e hasonló történetek, amelyek egyfajta fordított tükörképként épp arról szólnak, hogy a lány/asszony a menopauza után úgy érzi, hogy ő már nem igazi nő, s ettől frusztrált vagy éppen beteg lesz?

Rövid kutatással kiderült, hogy ez a helyzet létezik, s ha létezik, el is kell nevezni. Így született meg a fordított Atalanta-szindróma kifejezés.

 

Fordított Atalanta-szindróma

Mivel erről a témáról egy férfi kutatónak, aki ráadásul nem is szakpszichiáter, rendkívül nehéz beszélgetnie élőben, ezért az internetet hívtam segítségül. Az egyik szenior akadémiai közösségből, ahol rendszeresen tanítok, harminc, önként vállalkozó asszonyt interjúvoltam meg e-mailben. Meséljék el, volt-e hasonló tapasztalatuk, mit éltek át a menopauza után. Ezt az egyetlen kérdést tettem fel, és hagytam, hogy sokat írjanak, mindenki annyit, amennyit szeretne. Azt kértem, hogy a dokumentumokat nyomtassák ki, és tegyék egy közös mappába, így az anonimitás is megmaradt.

A válaszaik megdöbbentőek voltak: mindenki leírta – igaz, jelentősen különféle fokokban – ezeket a jelenségeket! Elsősorban azt, hogy a menstruáció 40 és 50 év közötti teljesen elmaradása környékén saját nőiességükben éreztek csorbát. És ami még ijesztőbb volt: 11 ember – tehát több mint az egyharmad! – azt írta, hogy ez az érzés teljesen igaz is, ekkortól valóban más emberekké váltak, sokkal kevésbé érezték magukat nőnek. A fordított Atalanta-szindróma tehát egyértelműen létezik, s nyilvánvalóan komolyabb további kutatásokat igényel, amelyeket szakpszichológusoknak és pszichiátereknek érdemes elvégezniük a korábbi fogalmi rendszerekkel összekapcsolva.

Kultúránk ifjúság- és nőképe

Azt hiszem, ebben a rövid írásban elsősorban nem a kérdés kutatói boncolgatása az érdekes, hanem az, hogy mitől érzi magát kevesebbnek egy nő a menopauza végeztével a 21. század elején, Európa közepén? Úgy gondolom, hogy erre nem elsősorban az orvostudomány és nem is feltétlenül a pszichológia adhat hiteles választ, hanem a kultúratudomány, hiszen minden bizonnyal a kultúránk ifjúság- és nőképe az, amely ezeket a határokat kijelöli, s a frusztráltság érzése elsősorban ebből származik.

A negyven és ötven feletti nő ugyanis gyakran azt a jelzést kapja a környezetétől, hogy ő már nem annyira vonzó, izgalmas, kívánatos, s így az amúgy is meglévő aggodalmai az egekbe emelkednek.

Egyértelmű tehát, hogy az ifjúságcentrikus kultúra az, amely a félelmeket létrehozza, hiszen maga az ember nem változik túl sokat közvetlenül a menopauza előtt és utána.

Lássuk szerettünkben a nőt is!

Mit tehetünk azért, hogy a környezetünkben élő lányok, asszonyok ne váljanak a menopauza után fordított Atalanta-szindrómássá? – tehetjük fel a kérdést. Mit tegyünk azért, hogy lányaink, asszonyaink ne botoxkezelésekre, állandó konditermi edzésekre vagy éppen pszichiáterekhez járjanak? Vagy éppenséggel ne fiatalabb fiúk vagy férfiak körében akarjanak hódítani, mert nem tudják feldolgozni az öregedés (ageing) természetes folyamatát, és már nem érzik nőnek magukat? Azt hiszem, ezekre a válasz sokkal egyszerűbb, mint elsőre gondolnánk: az elfogadó, szerető környezet,

elsősorban a közvetlen társ, aki minden pillanatban jelzi, hogy neki a nő, akit a legjobban szeret, továbbra is a legfontosabb, az egyetlen és a legszebb a világon.

Emellett természetesen a család is nagyon fontos, amelynek tagjai nemcsak anyaként vagy éppenséggel nagymamaként kellene, hogy tekintsenek az idősödő családtagra, hanem kellő rendszerességgel fontos jelezni neki: érzik nemcsak szülői, hanem női jelenlétét, szeretetét, melegségét, kisugárzását és szépségét is.

Ha egy szerető és együttműködő környezetben történik az idősödési folyamat, az jelentősen tudja ellensúlyozni s akár fel is tudja oldani a félelmeket, s így nem történik semmilyen komolyabb probléma azzal a lánnyal vagy asszonnyal, aki kétségeket él át saját nőiességét illetően. Együtt kell tehát tennünk azért, hogy ne alakuljon ki a fordított Atalanta-szindróma, ahogyan kamaszkorban is segítünk lányainknak, húgainknak, nővéreinknek, ha a változásokkal kapcsolatos problémákat élnek át.