Egészség

„Nekem a másé kell” – az öregedés újabb és újabb sebeket ejt rajtunk, de az irigység nem megoldás!

Mindenki másként öregszik, ez egy nagyon egyedi folyamat, a gerontológia azt a kifejezést használja erre: personal ageging. Ha idősebb korban rossz érzések töltenek el azért, mert mások egészségesebbek, lazábban mozognak, lassabban öregszenek, akkor egy egyébként is sebekkel teli időszakot nehezítünk tovább önmagunk számára. Mégis ezt teszik a „Klütia-problémákkal” élők.

A görög mitológia egy kevésbé ismert története Leukotheé és testvérhúga, Klütia históriája. A gazdag perzsa király, Orkhamosz leányai és büszkeségei voltak, messze földön híresek szépségükről, rengeteg kérő rajongta körül őket. Apollón isten egyik földi útján, egy szerelmi nyíltól korábban megsebezve meglátta az idősebbik nővért, s azonnal beleszeretett – álruhában többször meg is látogatta gyönyörű szerelmét. Húga azonban féltékeny lett, és beárulta a titkos viszonyt apjának. Orkhamosz vezér amilyen gazdag, olyan kegyetlen is volt: gyilkos haragjában egy földhányás alá vettette lányát, aki belehalt fájdalmaiba.

Mit tanulhatunk ebből a szomorú történetből idősebb korunkra, mire int minket ez az ősi história?

Az idősödés fizikai és lelki folyamatainak feldolgozása az egyik legnehezebb feladat az ember életében.

Lassabban, körültekintőbben kell mozognunk, sajnos többet tartózkodunk az orvosoknál, s lelkileg is sebezhetőbbeknek érezzük magunkat, hiába a sok élettapasztalat, amivel rengeteg nehézséget elbírtunk már.

Ráadásul azt is meg kell élnünk, hogy környezetünkben a velünk egyidősek mind másként, más ritmusban és formában idősödnek: a gimnáziumi barátnőnk még egész pofásan néz ki, mi már feladtuk a harcot a kilókkal, vagy az a barát, aki elsőosztályú sportoló volt, még hatvan év felett is túrázik a barátaival, miközben mi már kórházról-kórházra járunk a  gerincproblémáinkkal. Egy-egy osztálytalálkozón az is kiderül: nemcsak azok lettek betegek, akik nem vigyáztak magukra, hanem bizony azok is, akik „rossz genetikát” örököltek a szüleiktől, és sokakat a rossz életkörülmények vagy éppen egy-egy rossz munkahelyi környezet tett tönkre egészségi szempontból.

Mindezek alapján világosan kimondható:

az idősödés egy személyes, egyéni folyamat, amelynek tempója és tartalma mindenkinél különbözik.

Ezért is beszél a gerontológia personal ageingről, amelynek számos összetevője jól mérhető.

Ha ezt a gondolatot elfogadjuk, megértjük, miért nem nem szabad Klütiává válnunk. Itt természetesen nem arról van szó, hogy idősebb korunkban elszeressük szomszédunk vagy közeli rokonunk férjét vagy feleségét, hanem arról, hogy sokan rossz nézőpontból nézik kortársaik idősödését. Ne legyünk féltékenyek, ne töltsenek el rossz, kicsinyes érzések azok miatt, akik többet tettek az egészségükért, vigyáztak a vércukorszintjükre, koleszterinjükre, vérnyomásukra, megőrizték egészséges testsúlyukat, rendszeresen járnak ingyenes egészségügyi mérésekre és kontrollokra, így számos bajt még csírájában észre tudnak venni náluk a szakemberek.

Ezek a tapasztalatok minket is arra intsenek inkább, hogy az élet mind a négy szintjén, a fizikai, a lelki, a szellemi és a spirituális horizontban is, 

tegyünk meg mindent az idősödés folyamatának lassításáért.

A saját érdekünkben.

S az, aki mások rossz vagy jó állapotát vizslatja, egy idő után sokkal betegebbnek érezheti magát, mint amilyen a valóságban, hiszen a mércét már nem a realitás fogja meghatározni. Pedig egyébként sem könnyű az öregség. És akkor jön a harag, az irigység, ami csak még rosszabb lelki állapotba taszít minket… ne váljunk Klütiává, figyeljünk magunkra, és élvezzük inkább az életet, amennyire csak lehet. Örüljünk minden percnek, amit még meghagyott nekünk.

Ajánljuk még:

„Hol a mohó száj s hol a nevetésem?” – kesergés helyett tedd boldoggá időskorod!

A kiváló nyugatos költő és regényíró, Füst Milán 1947-ben, a Magyarok című irodalmi lapban publikálta híres versét Öregség címmel, amelyet azóta sokan idéznek: egy elkeseredett és hátborzongató panasz az elmúlás miatt, a lírai én drámaian sorolja fel a testi és lelki megfogyatkozásokat. S ez sem a földet, sem az eget nem érdekli – csak túlvilági feloldásban lehet reménykedni. Kétségtelen, idősödni, átélni testünk és lelkünk változásait nagyon nehéz. De vajon csak így, tragikusan, veszteségként lehet felfogni az idősödést?