Az íztelen világ fogságában: hiányzó valóságok egy koronás mindennapjaiból

Egészség

Az íztelen világ fogságában: hiányzó valóságok egy koronás mindennapjaiból

Ezer cikk szól a koronavírusról, már könyvet írtak róla és lassan színdarabok, filmek is születnek a témában. De valamire mégsem készített fel senki: arra, milyen gyötrően semlegesek és sótlanok ezek a napok.

Két hete ültem a gép előtt és megéreztem, hogy valami finomra sült a konyhában. Ott a vágy. Az elvárások. A beinduló nyáltermelés. Minden olajozottan működött, ahogyan azt az anyatermészet kitalálta: megjött az étvágyam.

Másik jelenet: feldúltan ülök a kanapén. A napom kifejezetten rossz volt, és úgy érzem, semmi sem javíthat a kedvemen. Aztán belép a szobába a párom, együttérzően rám néz és hozzám lép. Megölel. Körbevesz a bőrének az illata. Hirtelen elönt a megnyugvás, mélyet sóhajtok. Úgy érzem, minden rendben lesz.

És ülök most, a kanapén, a gép előtt, írom ezeket a sorokat, és nem érzek semmit. Se a tea gőzét, ami előttem párolog, se az előttem heverő potpourrit, de még a frissen mosott takaró illatát sem. Nem jó ez így, nagyon nem. 

Az illatok, az ízek (mint mindenki számára, úgy nekem is) evolúciósan, sőt, a személyiségfejlődésem szempontjából is nagy értéket képviselnek.

Előbbi elsősorban mint személyiséglenyomat működik, mindenki számára: finoman, természetes és mesterséges illatok révén tudjuk másokkal megértetni, milyen állapotban vagyunk, sőt azt is, kik vagyunk. Nekem a reggeli rituálém része, hogy kiválasztom a kedvemhez illő parfümöt vagy dezodort, amitől aztán nőnek, csinos nőnek érzem magam. A testem illata az identitásom részét képezi. Ha megizzadok, ha lefürdök, ha megérzem a ruháim „andiságát”, az rólam beszél. És ugyanígy, belépve bármelyik ismerősöm lakásába, ismerős minden, már illatról is.

Az illatok, szagok felhívják az ember figyelmét: „én finom vagyok”, „én egy hete lejártam”, „engem pedig muszáj megenni”.

Az ízek meg...minek is magyarázni. Kétféle ember van: aki eszik, mert éhes és aki eszik, mert szeret enni. Én az utóbbi tábort erősítem. Nekem az étel felfedezés, kaland, jutalom. Egy új étterem, egy chai latte valamelyik eldugott kávézóban, a kedvenc brownie-m a kedvenc cukrászdámban vagy a legkedvesebb fogásom ebédre a szüleimnél mind olyan részletei az életnek, ami élvezetet nyújt. Szeretetnyelv köztem és a világ között.

Ilyen filozófiával a szívemben az elmúlt 7 napban „otthonom kőpokol” volt.

Ennyi idő telt el azóta, hogy a koronavírus átvette érzékszerveim felett a kontrollt és kizárt abból az ékszeres dobozból, amit ízlelésnek hívnak. Az én valóságom azóta ízetlen, szagtalan, meddő. Az étvágyam nem az igazi, de eszem. Valahol a tudatalattim, a testem rejtett zugai biztosan érzik, hogy finomat főztem, hogy a kedvenc gyümölcsömet vettem, hogy megleptem magam egy csokival. De nekem, a megszokott ízekre, árnyalatokra váró tudatos lénynek most be kell érnem a sós – édes kétpólusú ízskálával.

Nehéz így rávennem magam bármire is, mert enni, mert a páromat megölelni nem hiánytalan. A hétköznap rituáléi, mint a forró tea szagolgatása, a kedvenc samponnal való hajmosás, vagy a krémes keksz módszeres elfogyasztása (előbb a fehéret leenni, aztán a csokis rétegeket egyben elfogyasztani) mind csak üres játék, megszokás.

Én nem ez a kétpólusú élet vagyok, nekem általában egy rossz nap is legalább háromszor jut öröm és boldogság: reggel, délben és este. Most az egész nap fakó, színtelen. Nem tudom, hogy miért enne bárki is, ha nem érzi az ízeket. Mintha elnémult volna körülöttem a világ,

beleszagolok a levegőbe: minden néma és jellegtelen.

Hallottam olyanról, akinek egy hónap után sem jött vissza a szaglása, ízlelése. Próbálom kizárni fejemből a gondolatot, hogy esetleg nekem sem jön vissza…talán soha….Tudom, hogy fiatal vagyok, persze meg fogok gyógyulni, de borzasztó és kicsit félelmetes is ez az időszak.

Ilyenkor kell szorosabban ölelni. Ilyenkor kell magunknak mindent megadni. Elképzelem, hogy mi mindent fogok bepótolni, ha egyszer kiszabadulok. Addig téli álmát alussza az érzékelésem, talán rá is fér egy kicsit. Ránézek a páromra, szegényem szintén beteg. Azt mondja ő már kezd érezni megint. Előttem jár, és remélem utána én következem.

Beleszagolok a levegőbe. Várok.

A nyitókép a szerző tulajdona. 

Ajánljuk még:

GONDOLATOK EGY KORONAVÍRUSTESZT EREDMÉNYÉT VÁRVA
„NÉHA KÖNNYEBB MEGVÁLTOZTATNI A TÉGED KÖRÜLVEVŐ VILÁGOT, MINT MAGADAT” – A REZILIENCIA MŰKÖDÉSE

„Elfáradt a lelkem” – A depresszió pusztító lehet, de nem vagyunk fegyvertelenek
Évente világszerte 800 ezer ember vet véget az életének. Bár az Egészségügyi Világszervezet adatai alapján Magyarország már nincs a tízes lista élvonalában, mert 2010 óta 30%-kal csökkent a százezer lakosra jutó befejezett öngyilkosságok száma, 2018-ban még mindig 1698-an fordultak saját maguk ellen. A napokban sokat hallunk, beszélünk itthon az öngyilkosságról, ami időről időre tragikus aktualitást nyer. Ugyanakkor éppen ezen alkalmakkor a depresszióról is érdemes lenne többet beszélnünk, ugyanis az öngyilkosságban elhunytak jelentős százaléka (56-87%) a végzetes döntés meghozatalakor depressziós epizódot él át. Mi történik ilyenkor egy ember lelkében? Ennek jártunk utána.