A rosseb, a frászkarika és más, nyelvünkben rejtőző népi gyógymódok

Míg a hagyományos orvoslás titkairól és tudásanyagáról egyes népek esetében akár több ezer évre visszamenően találhatunk írott forrásokat, a magyarság ősi gyógymódjairól sajnos igen kevés hiteles dokumentum áll rendelkezésünkre. A népi gyógyászat ismeretanyagát mifelénk papírok helyett inkább füvesemberek és -asszonyok bírják, s adják tovább a köröttük élőknek. Van azonban egy olyan segítségünk is, amely annyira az orrunk (pontosabban a szánk) előtt van, hogy szinte észre sem vesszük.

Mielőtt alaptalan nagyzolás vádjával útilaput kötnének a talpamra, álljunk is itt meg rögtön! Mert miről is van ez esetben szó? A cipők és egyéb lábbelik viselete még nagyszüleink idején sem volt olyan általános, mint manapság. A mezítláb járás minden áldásos hatása mellett gyakorta sebekhez is vezetett, melyeket a nép fia azonnal a mindenütt megtalálható széleslevelű útifű nedvével kenegetett!

Egy frászkarikát! – mondhatnák erre, de hát az meg a rángatódzó, görcsrohamokkal járó gyermekbetegségek babonás gyógyító eszköze volt! A kör forma perecen, vagy egyéb süteményen a beteg gyermek fejét átbújtatták, hogy a rituális újjászületés révén megszabaduljon a kínzó betegségtől.

Igyon ez egy ákovitát, hiszen ennek semmi értelme… – gondolhatják, s teszem is szívesen, mert ugyanis Erdély szerte éppen így hívják a pálinkát! Tehet arról a havasi ember, hogy nem értette pontosan, mikor a paszomántos gyomrú urak életvizet, azaz aqua vitae-t parancsoltak…?

A rosseb egye meg, tán ebből mégis kisül valami! Sül, sül, tán már látszik, de azért a rossebet mégis hagyjuk, hiszen az nem más, mint a folyton váladékozó, sosem gyógyuló rossz seb és fekély…

Ha pedig mindez csupa hamisság lenne, a magyarságnak bizony tán még írmagja sem maradt volna. Rég volt már, mikor a gyógynövényt „ír”-nek nevezték, s való igaz, nagy bajban volt, kinek nemhogy gyógynövény, de már annak magja sem állt rendelkezésére. Annak híján a gyógyulás felől már csak az Öregisten döntött…

A gyógyulásban mégis szemernyi kétségünk se legyen, ha jó kedvvel és hittel vagyunk a világban! Mert bizony még az a 0,073 gramm súllyal egyenértékű, az egykor a gyógyszerészeti körökben használt, gabonaszem-alapon kiszámolt egység is porszemként okozhat zavart a nagyobb gépezetekben!

Sebgyógyulásra pedig még Lúdas Matyi is gezemicét javasolt Döbrögi uramnak! Mesebeszéd! – gondolhatnánk, de csak addig, míg ki nem derül, hogy ez éppen a szagos müge egyik népi elnevezése, melyet történetesen vérző sebek kezelésére (is) használt a régiség embere. Felénk tán még a mese is valóság?!

Mielőtt aztán bárki sárga lenne az irigységtől, azért nem árt azt sem tudni, hogy nem csak a magyar nyelv őriz ilyen titkokat! A tartós irigység érzése által kiváltott testi hatás esetében ugyanis más népek orvoslása éppúgy a májat és a sárgaságért alapvetően felelős epét jelöli meg, mint a saját szófordulatunk…

De mielőtt teljesen szélhámosnak gondolnának, inkább megyek, mint a meszes! – de ezek már egy másik témájú írás fordulatai volnának…