Vigyázz, mit mondasz! – A gyereknevelés irgalmatlan teher, de nem mindegy hogyan kommunikálunk róla

Egy gyermekét, gyermekeit szerető szülő egyszerűen nem bánja meg azt, hogy az a gyerek a világra jött. Ez tabu, ez határsértés, olyan gondolat, ami nélkülözi a józan észt és emberséget. A legrosszabb párkapcsolatokban, még ott is, ahol valamely fél súlyos bántalmazást él át, nem általános ez a megközelítés. Az áldozat bánja, hogy rosszul választott társat vagy szülőtársat a gyerekének, kétségbe van esve önnön gyengesége, tehetetlensége okán… de még ott is hangosabb az a kommunikáció, hogy de „legalább itt van nekem a gyerek.”

A rossz válások után, ahol a felek mély sebeket ejtettek egymáson, ott is napsütés a viharfelhők fölött: „egy értelme volt ennek az egésznek, hogy ő megszületett.”

Mert a gyerek önmagától való jóság az emberi életben. Ha megszületett, ez onnantól megkérdőjelezhetetlen, még szóban sem lehet ezt visszafordítani. De arról igenis szabad beszélni, hogy

a gyereknevelés ettől még nem fenékig tejfel. De nem ám.

És ha az ezzel kapcsolatos tapasztalatokról nem lehet őszintén beszélni, ott magára maradhat az, akinek a gyereknevelés igenis súlyos problémákat okoz, vagy szinte beletörik a bicskája.

Mert ha azt látja, hogy a gyereknevelés másnak habostorta, meg se kottyan a hajnali kelés, a szoptatás, az oviba való beszoktatás, az éjjeli bepisilés, az elválás, az iskolai feladatok. Ha azt látja, hogy másnak csodálatosan szép élet a mindennapi taposómalom, éjjel-nappal ragyog az otthona, pedig öt gyerek, meg három kutya jár ki be az ajtókon, akkor bűntudata lesz, önmagát vádolja, gyengének és felkészületlennek érzi magát és lehet, hogy megkérdőjelezi saját rátermettségét erre a feladatra. Azt gondolja: velem van a baj, én vagyok alkalmatlan – így nehezen veszi észre mindazt a jót, amit egyébként a gyerek hoz erre a világra és az ő életébe.

Négy gyerek nevelése után nem állítanám soha, hogy úgy ment mindig minden nálunk, mint a karikacsapás. Ó, dehogy. Sokszor szaladt a lakás, volt, hogy nem készült el házi feladat, vagy hétvégén is hideget ettünk. A mosógépben maradt a mosás, kinőtte a gyerek cipőjét és abban ment iskolába, mert elfelejtettem újat venni.

Volt, hogy veszekedtek, sőt egymásnak is estek a fiúk. Akadt hangoskodás, meg csúnya szavak és szájalás felém is. Kritika is gyakran hangzott el a részükről, megkérdőjelezték a döntéseimet, netán direkt mást csináltak, mint amit ajánlottam vagy kértem.

Parancsszavak, utasítás nálam csak vészhelyzetben fordultak elő, de én is kiabáltam rájuk vagy velük. Nem voltam tökéletes szülő, és sokszor úgy is éreztem magam: egy tökéletlen szülőnek, akinek a fejére nő a sok feladat. Tehetetlennek és alkalmatlannak is éreztem magam. Ám az egy pillanatra se fordult meg az eszemben, lelkemben, a szívemben, hogy a négy gyerek sok.

Az igen, hogy én vagyok kevés.

A kommunikáció, és a kimondott szavak erővel bírnak. 

Nem mindegy, hogyan kommunikálunk a saját életünkről, ahogy az is fontos, milyen jellegű gondolatokat, kommunikációt engedünk be magunkhoz. Mi ér el hozzánk, mit hallunk meg, mivel tudunk azonosulni.

A ragyogó otthonok, a mindig boldog családok, a tökéletes gyerekek képe csak fényfestés az online égbolton. Nem igaz. Nincs tökéletes otthon, se tökéletes szülő, se tökéletes gyerek.

Ha gyermekünk született, ha családunk van: az egy áldott állapot, az egy fizikai, lelki középpont, a csigaház közepe, amihez vissza-vissza kell térnünk. De a gyakorlatban csak napok vannak, amelyeken jól vagy rosszul teljesítünk úgy, hogy a gyerek elválaszthatatlan, szerves része létezésünknek.

Ha panasz is hagyja el a szülő száját, az nem a gyerekről szól, hanem a temérdek gondról és tennivalóról, amit ez a helyzet hoz. Válasszuk hát szét a kettőt egymástól.