Vacsoramesék a családi asztalnál: így lesz áldásos szertartás a napi rutinból

Nagy ereje van a közös étkezéseknek, egy egész családot összetarthat, megerősíthet a rendszeresen együtt elfogyasztott menü. Mikor közös étkezésről van szó, nekem a vacsora jut eszembe, ami a nap fénypontja a családok életében, főleg akkor, ha mobiltilalom van ezekben a percekben, és minden egyes tag tudja, érzi, tapasztalja, hogy

ilyenkor az asztalra terítheti aznapi ügyeit. Jót és rosszat egyaránt. 

Csodahely a vacsoraasztal, ha itt elő lehet rukkolni akár kellemetlen dolgokkal is, mert a család ítélkezés nélkül fogad bármit, és jószándékkal segíti a feldolgozást. Persze nem olyan könnyű mindenki füle hallatára beszélni. Néha csak az egyik szülő előtt nyílna meg a gyerek, és később szeretne közösen szót ejteni az ügyről. De ezzel sincs baj, ha van idő, tér az együttlétre: vacsorakészítés közben, akár zöldségpucolás alatt ízekre lehet szedni egy-egy problémát anyával vagy apával. Szerintem a közös vacsorakészítés vagy főzés nemcsak arra tanítja meg a gyerekeket, hogy milyen egészséges alapanyagokból lehet ízletes vacsorát tenni az asztalra, hanem arra is, hogy vannak fix pontok a mindennapi életben, amikor elő lehet hozakodni témákkal, kéréssel is. És valamiért úgy vagyunk huzalozva, hogy az ételkészítés és evés közben könnyebb megnyílni, legalábbis nekem a négy gyerek felnevelése során határozottan ez az érzésem támadt. 

Sok helyen a vacsoraasztal nem tölti be ezt a kommunikációs szerepet – nem a szülők hibájából, hanem mert a feltételek nem adottak hozzá. Későn érnek haza a családtagok, nem egyszerre, együtt vagy akár egy térben esznek a kicsik és nagyok. Előfordulhat az is, hogy olyan terhet cipel valaki, hogy nincs bátorsága megszólalni, ha ott is van az asztalnál, feszélyezett vagy magába zárkózik. Nem könnyű ilyen vacsoraasztal mellett ücsörögni, de hiszem, ha keressük a közös pontokat, együtt töltött időt, és bátorítjuk a másikat, akkor van esély az előrelépésre. Ha mindenki bezárkózik, ha hagyjuk a csudába a próbálkozást, az jóra nem vihet...

Abban is biztos vagyok, hogy a gyerek számára is fontosak ezek a megosztott percek, mert ilyenkor mégiscsak közelebb érezhetik magukat a családtagokhoz, intenzívebben élheti meg az összetartozás erejét és a közösség védelmet. Az egységet, a szövetséget.

Olykor megfelelő körülmények mellett is döcögős a kommunikáció, és a szülő kérdésére, „Mi történt az iskolában?” rendszerint az a válasz: „Semmi”. Ilyenkor érdemes a kínálgatás meg a közömbös témák megtárgyalása mellett jól célzott kérdésekkel közelíteni a gyerekekhez. Konkrétan kérdezni: „Zoli ma is kiborította a tanítónénit?”, „Mit éreztél, amikor rád kiabált?” „Látom, nagyon fáradt vagy. Szeretnél mesélni az edzésről? Rúgtál ma kapura?” Ha ez sem megy, jó lehet emlékek felidézésével szóra bírni a gyereket: „emlékszel még Kati nénire az óvodából? Tudod, aki mindig énekelt nektek...”

Jó trükk lehet az is, ha „vacsorameséket” viszünk az asztal mellé.

Itt az a játék, hogy egy vagy több képzeletbeli mesealak nyelvére adjuk a gondolatokat, a történéseket, mert a mese segítségével (teljesen mindegy, hány éves a gyerek) szabadabban tárja fel mindazt, ami vele történt. Például „egyszer volt, hol nem volt, volt egy kiskutya, aki egész nap csak ugatott, bárki szólt hozzá, nem tett mást, csak ugatott. És nekem már nagyon fájt a fülem attól az ugatástól, de hiába szóltam hozzá szépen, még belém is harapott.” És akkor a szülő kérdezhet – eltávolodhat mesétől vagy beleszőheti a saját történéseit a mesébe. „Hétmérföldes csizmát húztam reggel, de nem értem oda, mi történt? Hova harapott beléd?” Ha úgy tetszik, lehet mesebeli varázsasztal a vacsora asztal, ahol körbejár a kanál és az szólal meg, aki merít az ételből.

Érdemes dicsérni, nagyon sokat dicsérni, mert azzal olyan légkört teremtünk, amelyben erősebbnek és kompetensnek érzi magát mindenki. Az ilyen helyzetekben hamarabb megoldódik a nyelv. És persze jó példával járhatunk elő szülőként: például beszélgetünk felnőttként egymással és abba bevonhatjuk a gyerekeket. Kikérjük a véleményüket életkoruknak megfelelő témák kapcsán.

Valójában csak a képzelet szab határt annak, hogy milyen módon szólunk jól egymáshoz, ha az asztal közös és együtt vagyunk. Mert ez a legfontosabb.

Az étkezés olyan közös örömforrás lehet a család életében, ami nemcsak a testet, de a lelket is táplálja. Igazi szertartássá varázsolhatjuk a napi rutint – csak akarni kell.