„Senki nem készít fel, hogy a kanapén összegömbölyödve fogod siratni a közös perceiteket” – Kettős érzések az anyaságban

Egy kisgyerek intézménybe kerülése minden esetben óriási változást jelent – nemcsak a gyereknek, hanem a teljes családnak. Meg kell szokni az új ritmust, időre kell megérkezni, új szabályok vannak, amikhez alkalmazkodni kell. Be kell illeszkedni egy új közösségbe, ráadásul az érzelmi terhek is nyomják a gyerek és a szülők vállát is. A kicsinek el kell válnia a szüleitől, és egy számára addig ismeretlen közegben kell helytállnia. Meg kell tanulnia bízni idegen személyekben is, hiszen kikerül a biztonságos családi környezetből. Mindez már önmagában óriási feladat.

Nagyon hasonló akadályokkal kell szembenéznie a szülőknek is, nekik is meg kell tudniuk bízni a pedagógusokban, akik innentől kezdve a napok nagy részében a gyerekükre vigyáznak. El kell hinniük, hogy jó kezekben lesz a kicsi, odafigyelnek rá, szeretettel fordulnak felé, és ha valamilyen nehézség adódik, azt nem eltitkolják, hanem beavatják majd őt, a szülőt is. El kell tudniuk engedni a csemete kezét, hagyni, hogy megtegye az első szárnypróbálgatásokat az önállósághoz vezető úton. Hiszen ha a szülőkben a pedagógusokkal vagy az egész helyzettel kapcsolatban bizonytalanság, kétkedés van, azt a gyerek is érezni fogja. Ha anya és apa izgul reggelente, amikor elköszönnek, a kicsitől hogyan lenne elvárható, hogy ő maga ne aggódjon?

Mivel már túl vagyok egy bölcsődei és egy óvodai beszoktatáson a fiammal, mindezzel teljes mértékben tisztában voltam. Sőt, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy hosszas mérlegelés után, tudatosan dönthettem úgy a férjemmel közösen, hogy a lányom elkezdi idén ősszel a bölcsit.

Nem a külső körülmények kényszerítettek erre, nem volt benne valamilyen muszáj faktor, pusztán úgy éreztem, hogy két és fél év itthonlét után nagy szükségem van arra, hogy visszakerüljek a munka világába.

Hogy ne csak lopott félórákban – órákban írjak, ne a délutáni vagy az esti alvásidőre kelljen bármilyen szellemi tevékenységet beszuszakolni, hanem legyen ennek nagyobb tere. Ráadásul a lányom is van annyira nyitott, barátkozós személyiség, hogy abban bíztunk, a kezdeti nehézségek után élvezni fogja a gyerektársaságot. 

A beszoktatás megkezdése óta eltelt időben az látszik, hogy nagyon jól gondolkoztunk. A lányom azon túl, hogy elfárad a sok új inger hatására, és délutánonként már bújósabb, mint alapesetben, igazából minden komolyabb kiborulás nélkül vette (eddig) az akadályokat. Játszik, barátkozik, és a bölcsiben is egyre inkább megmutatja a személyiségét. Nekem pedig a logisztikai bűvészkedések ellenére is nagyon jó érzés szakmai kérdéseken gondolkozni, felnőtt emberek között lenni, inspiráló dolgokat tanulni. Habár nagyon fárasztóak a napjaink, az új ingereknek és kihívásoknak köszönhetően jobb anya tudok lenni. Türelmesebb vagyok, mélyebben tudok empatizálni a gyerekekkel egy-egy érzelmi viharban, jobb eszközöket tudok előhúzni a nehéz helyzetek kezelésére. Felértékelődött az együtt töltött idő. Szóval összességében azt gondolom, jó döntést hoztunk. Ennek ellenére van bennem egy mély szomorúság a helyzettel kapcsolatban.

Fájdalommal gondolok arra, hogy már mennyire nagylány lett a lányom is. Hiába vagyok büszke arra, hogy kiegyensúlyozott és önálló, mégis nehéz arra gondolnom, hogy többé már nem leszek vele az élete minden fontos pillanatában. Nem feltétlenül fogok minden első dolgot megélni vele, sokszor nem én fogom vigasztalni, ha elesik, és rengeteg viccéről fogok lemaradni.

Tudom, hogy ez az élet rendje, és sosem szeretném visszafogni az önállósodását, mégis nehéz elengedni őt.

Hiányzik az együtt töltött idő annak ellenére, hogy vágytam a távolságra, a saját egyéb szerepeim visszanyerésére. Néha esténként altatás után csak ülök még mellette egy kicsit a sötétben, és nézem, ahogy álmában újra látom benne azt a kisbabát, aki nemrég még volt. Ilyenkor van, hogy összefacsarodik a szívem, mert tudom, a régi idők már nem jönnek vissza. Sosem lesz újra az én kicsi babám, aki imád a karjaimban elaludni, nem térnek vissza azok az időszakok, amikor minden délelőttöt a játszótéren töltöttünk vagy amikor pálmafa-frizurával jött-ment a lakásban, és rendezkedett. 

A kapcsolatunk is változik, változni fog. Nem lesz rosszabb, de más lesz, mint az első időkben. Iszonyatosan nehéz tud lenni fizikailag is, de talán még inkább pszichésen és érzelmileg, amikor egy baba csak az anyukájával hajlandó valamit csinálni, vagy épp a szeparációs szorongás időszakában a nap huszonnégy órájában nem hajlandó két méternél távolabb lenni tőled, mégis nagyon nehéz elengedni a régi baba-mama kapcsolatot. Fáj érte a szívem, és közben büszke is vagyok rá, milyen cserfes, okos, magabiztos kislány lett. Sőt, magunkra is büszke vagyok, mert hiszem, hogy

ez annak is egyfajta visszaigazolása, hogy jó úton járunk szülőként.

Az anyaságban ez a fajta kettősség érzés rengetegszer visszaköszön, mégis keveset beszélünk róla. Senki nem mondja el a szülésfelkészítőkön, a babaváró bulikon, de még a gyermekágyas látogatásokkor sem, mennyire nehéz lesz megélni, hogy ezeket az elmúló időszakokat az öröm és a fellélegzés megélése mellett el is kell gyászolni. Hogy lesznek esték, amikor a kanapén összegömbölyödve fogod siratni a közös perceiteket, és azt érzed, egy szempillantás múlva már felnőtt lesz a babád. Hogy hiába tudod, hogy mindez az egészséges személyiségfejlődés része, és sosem szeretnél a gyerekre rátelepedő anya lenni, mégis hiányozni fog, amikor még szinte szimbiózisban éltetek. Pedig fontos lenne erről is beszélni. Hiszen már az is segít, ha tudod, nem vagy egyedül, az érzéseid teljesen validak, és adhatsz nekik teret.