Rettegtem, hogy átvarrom az ujjam – Nagyi tanított volna varrni, de már nincs itt, hogy megengedjem neki

Család

Rettegtem, hogy átvarrom az ujjam – Nagyi tanított volna varrni, de már nincs itt, hogy megengedjem neki

Mostanában sokszor megállapítom, mennyire hiányzik a gyermekkorom. Hiányzik minden, ami akkor voltam és akartam lenni, amit akkor éreztem, tapasztaltam és tanultam. Nincs sok emlékem, az is csak homályosan dereng. Inkább érzésekre emlékszem, amelyek gyermekkorom tudatlan boldogságával és gondtalan felfedezésével voltak összefüggésben. Mióta felborult a világ, kapcsolódni próbálok ezekhez az érzésekhez, próbálom életre kelteni, segítségül hívni őket. A minap viszont eszembe jutott egy (félig) kihagyott lehetőség is. Felnőtt szemmel nézve a történetre: fáj. Úgy érzem, elkéstem.  

Csendes, zárkózott lány voltam. Az óvodában emlékeim szerint még nem, de ahogy egyre nagyobb lettem, általános iskolás, majd végül gimnazista tizenegy évesen (nyolcosztályos gimnáziumba jártam), annál inkább. Saját kis világom volt, ahova nehezen engedtem be az embereket, és amiből nehezen léptem ki – már ha ki akartam egyáltalán. Zárt világom egyik kedvenc törzsvendége a nagymamám volt, az én szemüveges, piszkafalábú, mindig csinos és elegáns, könyvfaló nagymamám.

Amíg lehetett, rengeteg időt töltöttünk együtt. Kislánykoromban ő fonta reggelente a derékig érő, aranyszőke hajamat, az óvodából hazafele tartva pedig annyi telefonálósat és találósat játszottunk, amennyi csak belefért. Nyaranta Doroszlóra utaztunk, hogy heteket, ritkább esetben hónapokat töltsünk kettesben a „régiszagú” házban – így hívtam magamban azt az 1800-as években készült vertfalú parasztházat, amely hosszú éveken át kihagyhatatlan helyszíne volt a bodzaillatú nyaraknak.

Írhatnék még öt oldalt, nem tudnám akkor se teljesen kifejteni, nagymamám mennyire fontos példa volt az életemben. Lestem a mozdulatait és a reakcióit, még a szókincsembe is beépítettem azokat a szavakat, amiket rendszerint csak ő használt. Bámulatos szókincse volt. Mami egy példa volt, egy nagyon fontos példa, amit tűzön-vízen át követni akartam. Egy dolgot azonban következetesen elutasítottam: bármennyire kérlelt, bármennyiszer felhozta, nem voltam hajlandó megtanulni varrni. Se kézzel, se a féltve őrzött és gondozott Singerével.  

Minden héten vitáztunk erről. Na jó, ha nem is minden héten, de rendszeresen felmerült a probléma. Nem is vitának mondanám, inkább civódásnak. Ő reménykedett, én hárítottam. Ő próbálkozott, én elutasítottam. Próbáltam meggyőzni, ez számomra miért felesleges, emlékeztettem rá, hogy kétbalkezes vagyok, tömpli a hüvelykujjam, pontosan tudja, hogy még az ollót sem tudom megfelelően használni. És ha átvarrom az ujjam? Rettegtem ettől.

 
Ács-Fehér Kinga
 

Sosem mondtam neki, de többször belegondoltam, részletesen elképzeltem, ahogy az apró, sebesen zakatoló tű egy óvatlan mozdulatnál szétkaszabolja a körmömet. Gyerekként félelmetesen erős fantáziám volt, a képzelt fájdalmat is valóságosnak éltem meg. Felszisszentem, ha csak elképzeltem, ahogy az ujjhegyemen őrzött katicabogár megcsíp. A zakatoló varrógép egy szörny képével raktározódott el a képzeletemben, amit mindenáron kerülni akartam, de inkább kizárni az életemből. Utolsó mentőövként, titkolt kétségbeeséssel zártam le a varrógépes beszélgetéseket: „Bőven lesz még időm rá, ne aggódj, mami.”

Mami nem aggódott. Visszament a konyhába, és délutánra dupla adag smarnit csinált, mert az volt a kedvencem. Hónapokkal később is vissza-visszatért a téma, rendszerint ugyanaz a párbeszéd ismétlődött közöttünk. Valahányszor egy meglazult gomb vagy szétszakadt blúz miatt hívtam, nem mulasztotta el az alkalmat, hogy a Singer-varrógépünk csodaerejét szóba ne hozza. Úgy beszélt róla, mintha nem is ő, hanem a Singer tanítana meg majd varrni, ha egyszer úgy érzem, eljött az ideje. „Csoda hogy még működik!” – hitetlenkedett egy alkalommal, kezét is széttárta, majd ránézett a falhoz állított, öntöttvas lábakon álló masinára. Jól állt neki az idő, még én is láttam, hogy évről évre szebb. Egyszer csak mutatóujját a Singerre szegezte, és így szólt: „Ezen a gépen tanult meg anyád is, én is, és a te dédnagyanyád is varrni.” Tik-tak, tik-tak, múlik az idő.

Ezen a napon komolyabban is elgondolkodtam azon, hogy ideje lenne megbarátkoznom gyermekkorom zajos, szörnyszerű Singerével. De túl gyorsan történt az élet, túl sok mindent kellett megoldanom, elfogadnom és megtapasztalnom. Nem mentem magam, de gyerekként másképp láttam a dolgokat. Néha jobban, néha rosszabbul. Ebben az esetben kifejezetten rosszul. Nagymamám végül soha nem taníthatott meg varrni, túlságosan gyorsan kezdett el leépülni. Kifutottam az időből, pedig szentül hittem, van a zsebemben némi tartalék.

A Singer-varrógép a lakásom legfőbb dísze lett, azt a szárazvirág-csokrot helyeztem mellé, amit még a nagymamám készített évekkel ezelőtt. Nehéz, öntöttvas lábai miatt ketten is alig tudtuk a megfelelő helyre cipelni. Ha kihúzom a fiókját, az orromat megcsapja a régiszag. Nagymamám és anyukám mondta mindig szagnak az illatot, legyen az bármilyen kellemes. Mióta megszülettem, fogalomzavarban élek emiatt, de már nem akarom átnevelni magam, nem csapok a homlokomra, ha rosszul fejeztem ki magam.

Több évtizedes cérnák, szalagok várják csendben, hogy új gazdájuk is megtanuljon rajtuk varrni. Most már azt hiszem, itt az ideje. A kétbalkezemmel, a tömpli hüvelykujjammal. Félig elkésve. 

Ajánljuk még:

Elég a moralizálásból! Mi így küzdünk ésszel a képernyőmérgezés ellen
Családilag van tele a hócipőnk a moralizáló, a jótanácsok aranyesőjét szóró „szakértői véleményekkel” a képernyő előtt töltött idővel kapcsolatban. Eszembe nem jutna recepteket felírni másoknak, cserébe megmutatom, mi hogyan próbáljuk elkerülni a túlzások csapdáját, hogy a gyerekek is, mi is túléljük valahogy képernyőmérgezés nélkül.