Papa örökre elaludt – szembenézés a gyásszal

Család

Papa örökre elaludt – szembenézés a gyásszal

Tudtam, hogy hamarosan meg fog csörrenni a telefonom. És ha Mama hív, csak egyvalamit mondhat.  

Amikor édesapámat 44 évesen, hosszú betegség után elragadta tőlünk a halál, olyan érzés mart belém, amit képtelenség szavakba önteni. Napokig alig tértünk magunkhoz, heteken keresztül csak zokogtunk édesanyámmal és három testvéremmel. Túl kegyetlennek éreztem ezt, sokáig nem is akartam, nem is tudtam elfogadni. Ennek már tizennyolc éve, és apa a mai napig nagyon hiányzik. Valamiért úgy éreztem, nem lenne igazságos, ha ezt újra át kellene élnünk. Azt vártam el, hogy soha többé ne kelljen átmennünk ilyesmin – négy nagyszülőm és édesanyám az örökkévalóságig éljen. Már nem vagyok gyerek, pontosan tudom, hogy az élet vége a halál, de mégsem akaródzott ezt elfogadni, még akkor sem, amikor láttam, hogy Papa már elmenni látszik... 

Ő volt az első nagyszülőm, akitől örökre búcsúznom kellett. Nagyon szerencsés vagyok, hiszen mindhárom gyerekemnek szoros kapcsolata alakult ki a dédikkel – ha már úgy hozta az élet, hogy csak egyetlen nagymamája él a két lányomnak és fiamnak. Nagyszüleimet sohasem távoli rokonokként kezeltük, közeli családtagok a kezdetektől, napi kapcsolatban vagyunk. A gyerekkoromat csodássá varázsolták, felnőttként is mindig számíthattam rájuk. Talán épp ezért élem meg nehezen, amiért a gyerekeim sosem ismerhették apámat és a férjem szüleit. De az élet mégis kárpótolta őket...

Azt hittem, az ember felnőttként könnyebben viseli, ha egy szerette az út végéhez ér, és elmúlik az élet. Pedig a befejezés mindig fájdalmas.

De oly sok dolog vigasztal bennünket, akik itt maradtunk! Papa hiánya nagyon fáj, mégsem lehetek szomorú. Mert neki hosszú, boldog, sikerekben gazdag élete volt, betegség és fájdalmak nélkül, szépen, csöndben aludt el úgy, hogy elköszönhettünk tőle. Néhány napot töltött kórházban, aznap vitték be, amikor újra látogatási tilalmat vezettek be. De az utolsó óráiban mégis beengedtek hozzá bennünket – én voltam az utolsó ember, aki a kórházban megfoghatta a kezét, és megsimogathatta az arcát. Ezért hálás vagyok. De még ennél is nagyobb hálát érzek azért, mert egy ilyen kivételes ember életének lehettem a része 36 éven át. És még azon túl is...

Nem emlékszem, találkoztam-e valaha olyan gyönyörű élettel, mint amilyen a Papáé volt. Nem maradtak megválaszolatlan kérdések, megoldandó feladatok. Mindent elrendezett.

„Mezítlábas parasztgyerekként” döntötte el, hogy bíró lesz, és kitartó munkával, végtelen szorgalommal, rengeteg lemondással végül az lett, aki lenni akart. Fiatal legényként éjszakánként a cséplőgép mellett állt, hogy legyen egy kis pénze, aztán gyertyafénynél, kölcsönkönyvekből tanult, hogy felvegyék a fővárosba, hogy bekerüljön az ELTE jogi karára. Évfolyamelsőként, summa cum laude végzett. Hamarosan országosan ismert és elismert bíró vált belőle, hatalmas horderejű ügyeket vitt, és én mindig hihetetlenül büszke voltam a Papámra. Vasdiplomáját halálának másnapján vitte házhoz a postás, ezt már csak a Mamám tudta átvenni. 

Miközben hivatásában folyamatos sikereket ért el, a magánélete is úgy alakult, mint a mesében. Papa élete valóban könyvbe, mesébe illő. Egy kerek történet, amelynek az első fejezetében világra jön egy szegénységben és végtelen tisztességben élő hartai család legkisebb gyermeke. Az utolsó rész pedig arról szólna, hogy ez a fiúcska felnőtt és hosszú útjának végéhez ért. Megvívott a sárkánnyal, övé lett a legszebb és legokosabb királykisasszony keze és szíve, valamint egy szerető családból, szoros barátokból és elismerő kollégákból álló királyság. Mamával oly gyönyörű házasságban éltek 65 éven át, ami határtalan szeretetre, egymás iránti tiszteletre épült. Ők valóban egymás társai voltak, nagyokat beszélgettek, közösen döntöttek mindenről, békességben, harmóniában éltek együtt. Nagyon szerették egymást. Közös életük szürke hétköznapjai, varázslatos ünnepei példaértékűek számomra, és példa lehet másoknak is.

És most Papa már nincs. Miután sírva kijöttem tőle a kórházból, tudtam, hogy ha Mama hív, akkor csak egyvalamit mondhat. Hogy Papa örökre elaludt. Remegtem, amikor megcsörrent a telefonom, sokáig vártam, mire felvettem. Megszólalni sem tudtam, csak sírtam, mint egy kisgyerek. Mama mellett már senki nem vár bennünket a kapuban, már ez a karácsony sem jutott nekünk.

Papa elment, és soha többé nem jön vissza. Vége. Mert az életnek ez a folytatása. Megérintett a mulandóság, rettegni kezdtem, hogy majd még három nagyszülőmtől kell búcsút vennem, hogy anyám sem élhet örökké. Egyszer én is meghalok. Sírtam, mert annyira fájt, hogy Papa nincs, sírtam a Mamámért, aki egyedül maradt.

Sírtam, mert talán akkor éreztem meg igazán, hogy valahol a távolban, nagyon messze igenis ott húzódik az út vége. Van végállomás, és nincs visszaút. 

Papa halála bebizonyította, hogy a befejezés fájdalmas, még akkor is, ha az előtte álló 89 év kivételesen boldog, sikeres, hosszú volt. Papa szellemileg frissen, ugyanolyan kősziklaként távozott, ahogyan gyerekként láttam őt. Nagyon hiányzik. Hiába minden vigasz, csillapíthatatlan az űr, amit maga után hagyott. Mégis itt van velem, ahogyan 18 éve apám is. Beszélgetek velük a földalattin, amikor a munkahelyemre igyekszem, a nevüket suttogom, amikor hajnalban szürcsölöm a kávém. Vizslatom az eget, hátha ott meglelem őket. És valóban ott fénylik a csillaguk, gondviselésük lágy szellőként simogatják arcom. Mesélek róluk a gyerekeimnek, akik boldogan hallgatják végig, milyenek voltak ők: a papám meg az ő fia, az én apukám. 

Nem vagyok szomorú, bár az elmúlás még mindig húsbavágó. Nem lehetek szomorú, és már nem is akarok az lenni. Helyette a testvéreimmel sokat nevetünk a közös történeteken, még többször látogatjuk meg Mamát, még jobban szeretjük őt. Papa bennem él, a génjeit hordozom, amelyek apám bőre alá is beépültek, és így adtam tovább a saját gyerekeimnek. 

Az élet véges. Ennél nagyobb igazság és igazságtalanság talán nem is létezik. Ezzel az egyetemes bölcselettel kell továbbsétálnunk a kacskaringós úton, egészen a végéig. A legeslegvégéig. 

Ajánljuk még:

Ökotemetkezés: lehetsz még fa s a fán virág

Hamvasztás vagy koporsó. Ez a két legismertebb formája a hazai temetkezési lehetőségeknek. Választhatunk zenét, színeket és szöveget, a legtöbb helyen papot is, de a végső búcsú személyre szabottabb formáinak lehetőségeit már csak kevesen ismerik. Az elmúlás egy szent és mélyen tisztelt része az életnek, de talán sokkal több és sokkal színesebb annál, mint amire elsőre gondolunk. Ezúttal egy kevésbé ismert oldalát mutatjuk be. A legnagyobb tisztelettel.

 

Már követem az oldalt

X