„Nem az a legrosszabb, hogy átvertek, hanem az, ahogyan a családom bánt velem utána” – Áldozathibáztatás idősek esetében

Család

„Nem az a legrosszabb, hogy átvertek, hanem az, ahogyan a családom bánt velem utána” – Áldozathibáztatás idősek esetében

Egy 75 éves kőbányai tanítványom, az egyedül élő Margit pár évvel ezelőtt csalók áldozata lett. Egy nagyon kedvesen, illemtudóan viselkedő fiatalember és felesége – két jólöltözött, szépen beszélő ember – csöngetett be hozzá a lakótelepi lakásba, s előbb többszörös áron rátukmáltak egy értéktelen ágynemű-garnitúrát, majd miközben ő a pénzét kereste, az előszobából elemelték az egyik táskáját, amelyben egy hitelkártya és egy ritkán használt bankkártya volt. Bár az esemény pár éve történt, még ma is zaklatottan beszél róla, mert a környezete kitartóan és durván hibáztatta őt figyelmetlenségéért, még hosszú hónapokon keresztül…

„Tudja, tanár úr, nem az volt a legrosszabb, hogy átvertek, hanem az, ahogyan a családom és a barátaim viselkedtek velem” – mondja Margit – „Úgy éreztem magam, mint egy másik bolygóról jött idegen lény, aki csupa hibátlan, tökéletes ember között él. Nemcsak a gyerekeim, de még az unokáim is kioktattak arról, mire kellett volna vigyáznom, amit egyébként pontosan tudok, hiszen én is tanítottam őket ugyanezekre, s ennek ellenére őket is átverték már néhányszor. Annyi történt összesen, hogy csak egy pillanatra megzavarodtam, ami szerintem mindenkivel előfordulhat. A fiam még egy demencia-vizsgálatra is elküldött, s csak akkor nyugodott meg, amikor biztosan kiderült, nem vagyok demens. Pedig ezt én pontosan tudtam, hiszen drága férjemet három hosszú éven át ápoltam súlyos demenciával, így ismerem a legfontosabb tüneteket.”

Margit szomorú története klasszikus áldozathibáztatós történet, amellyel sajnos nagyon gyakran találkozhatunk. Mi működik ilyenkor a hibáztatóban? Bizony nem az egyszerű jószándék, amelyet követve egyetlen alkalommal nyugodtan és bölcsen elmondjuk: legközelebb vigyázzon jobban. Ilyenkor az illetőt megfeddik, horribile dictu megalázzák, s ezzel „megnevelik”, „móresre tanítják”, „hogy legközelebb okosabb legyen”.

A pszichológia attribúciós torzításnak nevezi azt a jelenséget, amikor valaki meg van győződve arról, hogy az illető a saját hibája miatt hozott rossz döntést, nem külső körülmények következtében. Jó példa erre Sándor, aki egészen addig hibáztatta feleségét azért, mert elesett a ház előtt a kátyúban, amíg egyszer ő maga is el nem esett, s rá nem jött, hogy elsősorban nem a felesége volt a hibás, hanem az, aki a kátyút nem foltozta be, illetve ő is, aki ezt nem jelentette az illetékeseknek.

Nagyon gyakran ez az attribúciós torzítás az ok: egyszerűen el sem tudjuk képzelni, hogy bárkivel előfordulhat ilyesmi

nem a saját hibájából.

Ugyanis akkor azzal kellene szembesülnünk, hogy ez velünk is megtörténhet. Sokkal könnyebb azt gondolni, hogy ha mi ügyesek, okosak, figyelmesek vagyunk, ilyesmi nem történhet velünk.

Ennek a szemléletmódnak még szélsőségesebb változata az „igazságos világ”-elmélet. Eszerint senki sem véletlenül kerül nehéz helyzetbe, „mindennek van valami oka”: vizsgálja meg a lelkét, és találja meg az okot, amiért ez vele sorsszerűen megtörtént, sőt, értse meg, mire akarta megtanítani ezzel a sors, a karma vagy az akármi. Minél egyértelműbb, hogy nem az áldozat az oka az őt ért szerencsétlenségnek, annál valószínűbb, hogy előkerül ez a teória: például daganatos betegség esetén gyakori.

Azt hiszem, ha ezek az erők meg is akarnak tanítani minket valamire ezzel a helyzettel, nem látszik túl szerencsésnek éppen az áldozatra önteni misztikus teóriáinkat, mert ő nem erre vágyik ilyenkor.

Ilyenkor leginkább empátiára van szüksége, és együttérzésre,

hiszen ő is pontosan tudja, mi történt vele. Ez egy kicsit olyan, mint amikor eltöri a gyerek a lábát, mert butaságot csinált, erre még le is szidjuk: teljesen felesleges.

Másrészt a gyerekekkel való párhuzam azért is fontos, mert nagyon nehéz elfogadni, hogy idős korban az emberek egy kicsit több segítségre szorulnak, mint megszoktuk tőlük: már nem bírják ugyanazt a megterhelést fizikailag, magányosabbak is, ezért jobban igénylik a társaságunkat, és szellemileg sem tudják lekövetni a modern kor változásait, még akkor is, ha képességeik teljes birtokában vannak. Ezzel nagyon nehéz szembesülni, türelmetlenséget vált ki, mint amikor egy gyerek már megtanult valamit és később mégis visszaesik egy időre. Ez nagyon nehéz, de meg kell tanulni együtt élni vele.

Mindezeket összegezve fontos hangsúlyozni, hogy ha valaki átverés áldozata lesz, akkor először álljunk mellé, beszélgessünk vele, segítsünk abban, hogy saját maga jöjjön rá, mit kell másképp tennie, és semmiképpen se korholjuk, okoskodjunk és magyarázzuk az eseményeket metafizikai hatalmakkal…

Ajánljuk még:

Szociopata vs. pszichopata – Mi a különbség?

Sokan használják a szociopata és pszichopata kifejezéseket, ráadásul gyakran úgy, mintha azok egymás szinonimái lennének. Pedig ez közel sincs így! Nyilvánvalóan vannak köztük hasonlóságok, hiszen az antiszociális személyiségzavarhoz kapcsolódnak, de van néhány fontos különbség.

 
X
Már követem az oldalt