Engem mindig elfog egy kis irigység, egyfajta sóvárgás, amikor a Jóbarátok, a Szex és New York vagy esetleg az Így jártam anyátokkal sorozatokból nézek egy-egy részt. Ezek a barátok magasra teszik nekünk a lécet. Ők ott vannak egymásnak jóban, rosszban, szinte mindent tudnak a másikról, és egymás életének állandó szereplői, mondhatni családtagok. Ezt nézve mindig elgondolkodom: vajon mi is részesülhetünk-e ebben a különleges tapasztalatban? Az igazi, életre szóló barátság ajándékában...

A tesók is lehetnek barátok

Ha magamra és a gyermekkoromra gondolok, azonnal a magány jut eszembe. Köztem és az öcsém között több mint öt év korkülönbség van, felnőtt korunkig nem is tudtunk minőségi időt tölteni egymással. Amikor ő még csak baba volt, én már iskolás nagylány. Amikor már óvodás volt, és autókat tologatott, én már tízéves voltam, valószínűleg első szerelmi bánatommal elfoglalva. És ez így ment tovább, míg mindketten felnőtté váltunk, és végre értettük, miről beszél a másik. Ha korban egymáshoz közelebb születnek testvérek, még akkor is, ha különböző neműek, a szeretetteljes szülői nevelés és az egészséges lelkiállapot legtöbb esetben remek lehetőséget nyújt nekik, hogy egy életre legjobb barátok is legyenek.

 

Éppen emiatt szerettük volna férjemmel, hogy a gyerekeink minél inkább „egy alom” legyenek. Végül három kisbabánk született, mindössze tizennyolc hónapnyi eltérésekkel. A két kislányom jelenleg hét- és ötéves. Édesanyaként leírhatatlan érzés őket nézni, ahogy fésülik egymás haját, játékbabát pelenkáznak együtt, vagy a homokot túrják lapáttal. Azért is különösen megható ez számomra, mert nekem ez nem adatott meg. Kisfiam négyéves, kis vadóc, de legtöbbször szépen részt vesz ő is a nagy, közös játékokban, főleg a kertben. Már látszik, hogy az egymás iránt érzett szeretetük és bizalmuk el fogja kísérni őket egy életen át, mindig számíthatnak majd egymásra.

A jó sulis éveket semmi nem pótolhatja

Persze egy testvér mégis csak családtag. Fontos az óvodából, iskolából is szerezni néhány jó barátot. Nekem ez sem sikerült. Óvodában visszahúzódó, csendes kislány voltam, amíg a többiek harsányan nevetgélve kergették egymást az udvaron. Iskoláskoromban pedig első padban ülő, szorgalmasan tanuló, mindenféle kópéságból kimaradó „jó gyerek” voltam. Az osztályban mindig volt legalább egy vezéregyéniség, az „alfa”, akinek behódoltak a többiek, aki diktálta a szabályokat.

Egy magamfajta gyereknek a móka helyett főleg a kiközösítés jutott. Persze most, felnőtt fejjel visszagondolva belátom, hogy ez rajtam is múlt.

Nem feltétlenül voltam jó csapatjátékos. Nem rágóztam titokban órán, mint az osztálytársaim, nem írogattam titkos szerelmes leveleket fiúknak, nem cigiztem a suli épülete mögött a többiekkel. Minden ehhez hasonló közösség-összekovácsoló dologból kihúztam magam. Természetesen ezt nem bánom, sőt. Hiszen mindenkinek megvan a saját személyisége, a saját elvei, és én nem voltam hajlandó feladni az enyémeket. Persze ennek az lett az ára, hogy ugyan a legtöbb tanár kedvenceként érettségiztem, egyetlen igazi barátot sem szereztem iskolás éveim alatt.

Az oktatásban töltött értékes évek azok, amikor az ember könnyedén életre szóló barátságokat köthet másokkal. Biztos, hogy sok dolgot máshogy is csinálhattam volna, de azt gondolom, hogy a barátságok kialakulása nagyban függ a gyereket körülvevő környezettől. A közegtől, amibe vagy beleillik, vagy nem. Én teljes mértékig olyan intézményekbe jártam, egy vidéki városban, ahol soha egyik közösségbe, egyik osztályba sem illettem bele.

 

De ott van például a férjem. Ő csupa hozzá hasonló gondolkodású gyerekkel járt egy szuper katolikus iskolába, ahol a tanárok nagy hangsúlyt fektettek az osztály összehúzására, a barátságos, semmiképpen nem ellenséges légkörre. Sok iskolán kívüli programot szerveztek a diákoknak, hogy még jobban megismerhessék egymást, ne csak iskolai környezetben. A férjemnek azóta is azok a srácok a legjobb barátai.

Amikor iskolát választunk gyermekünknek, fontos figyelemmel követnünk, ő hogy érzi magát ott. Szereti? Felszabadult? Önmaga lehet? Vagy esetleg szorong, és éjjelente álomba sírja magát?

Ha hónapok, akár évek is eltelnek úgy, hogy a gyerek nem tud beilleszkedni, és az iskola inkább stresszforrás az életében, akkor merjünk osztályt vagy akár intézményt váltani. Ne hagyjuk, hogy azok az esszenciális évek kifolyjanak a kezéből. Elképzelni is rossz, mennyire személyiségkárosító egy kitaszító közeg, mennyire fáj a magány. Aki hasonló előélettel rendelkezik, mint én, tudja, hogy nincs mit tenni, azok az évek már nem jönnek vissza. Felnőttként kell megpróbálni azt, ami másoknak akár már óvodás korban sikerült: életre szóló barátságokat kötni másokkal.

Egy munkahelyre is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint az oktatásban töltött időszakra. Ha jó a közeg, jól érezzük magunkat. Ha vannak hozzánk hasonló gondolkodású emberek, könnyen megtaláljuk velük a közös nevezőt. Érdemes munkán kívül is találkozgatni, közös programot szervezni, hogy minél jobb képet kapjunk ismerőseinkről, és megadjuk a lehetőséget magunknak egy igazi barátság létrejöttéhez.

Barátkozás más szülőkkel

Anyukaként nagyon meghatározó és szép élményben volt részem mindhárom kisbabám születésénél. A fogadott szülésznőm mindháromszor odafigyelt arra, hogy kétágyas szobába kerüljek, ráadásul egy kedves, csacsogós, mosolygós anyuka mellé. Ezért elmondhatatlanul hálás vagyok neki. Soha nem fogom elfelejteni, mennyit nevettem, milyen felszabadultan babáztam, és hajnalokig beszélgettem szobatársaimmal. Azóta is kincsként őrizzük szívünkben azoknak a kórházban töltött napoknak az emlékét, és tartjuk a kapcsolatot. Bár messze lakunk egymástól, de barátként gondolunk a másikra.

Amint a kicsi nagyobb, esetleg képes tartani a hátát, irány a játszótér! Amíg a gyerekek hintáznak, csúszdáznak, a szülők tudnak beszélgetni, tapasztalatot cserélni.

Olykor nincs is annál összekovácsolóbb, mint a pelusból kifolyt kakisztorikon nevetni, vagy a klasszikus „képzeld el, borsót dugott az orrába” mondatoknál bólogatni, hiszen jól ismerjük az ilyen helyzeteket. Egyik legjobb barátnőmet így ismertem meg, harmincévesen. Egy másikat az oviból, akinek a kisfiával egy csoportba járt kislányom, és mindennap egy irányba sétáltunk hazafelé.

 

Tavaly májusban költöztünk. Szerettük volna, ha az új otthonunkat barátságos szomszédok veszik körül, ám ez zsákbamacska, amikor lakást, házat vásárol az ember. Az én zsákbamacskám egy olyan anyuka lett, akivel az ismeretségünk, egyben barátságunk kezdete óta rengetegszer megállapítottuk már, hogy egyformán dilisek vagyunk, néha kicsit őrültek, és mindig ott vagyunk egymásnak, ha tanácsra, néhány vigasztaló, megértő szóra van szükségünk.

Ma már tudom, hogy lehetséges korrigálni a múlt hibáit.

Nem könnyű, hiszen amíg egy iskolában ugyanazok az impulzusok érik az embert, és van szabadideje, akár mindennap tölthet időt a barátaival. Felnőttként, szülőként ez más tészta. Főleg a kisgyerekes időszak nehéz, hiszen magunkra sincs időnk, nemhogy rendszeresen beülni egy kávéra egyik barátunkkal, hogy beszélgessünk egy tartalmasat, akár két órán keresztül. Mégis, igyekeznünk kell ápolni és még inkább elmélyíteni kapcsolatainkat, mert szükségünk van barátokra. Olyan bizalmasokra, akik mellettünk állnak, ha szükségünk van rájuk, akár lelki feltöltődés gyanánt, akár azért, hogy egy kicsit kipanaszkodhassuk magunkat.

A férjem a legjobb barátom

Az egyik legjobb dolog, ami életünkben történhet velünk, az, ha a társunk egyben az egyik legjobb barátunk is. A sanyarú iskolás éveimért cserébe talán ez az egyik legnagyobb vigasz, amit kaphattam: a férjem. Bár a magas válási rátát elnézve ritkán történik ilyen, de azért előfordul, hogy megtaláljuk azt az egyetlen embert, akit nekünk szánt a sors. Én megtaláltam, és ezért minden nap minden percében hálás vagyok. Ő Budapesten élt, én pedig az Egyesült Államokban, amikor „találkoztunk” online. Fél éven át semmi mást nem tettünk, csak beszélgettünk egymással. Bár a hatórás időeltolódás nem tette könnyűvé a helyzetünket, mégis, mindennap legalább egy órán át beszéltünk, végeláthatatlan e-maileket írtunk egymásnak, képeket küldtünk.

A külön kontinensen tartózkodás lehetővé tette nekünk azt, hogy igazán megismerjük egymást, hiszen nem vonta el a figyelmünket a vonzalom, amit egymás iránt éreztünk.

Manapság sok esetben ez a nagy probléma. Ahelyett, hogy elmélyítenénk a kapcsolatunkat, és alaposan megismernénk a másikat, összeköltözünk, összeházasodunk gyorsan. A szerelem rózsaszín ködje és a testi vonzódás meggátol minket abban, hogy felismerjük azt, ha mégsem illünk egymáshoz. Ez sokszor már túl későn, házasságkötés, esetleg gyermekvállalás után derül ki. Talán van abban valami, amit a régiek betartottak: nincs összebújás házasságig.

Ez persze elég elképzelhetetlen a mai világban, és nem is feltétlenül kell ehhez tartani magunkat. Viszont az, ha hónapokon, akár egy éven át is randevúzunk, minőségi időt töltünk párunkkal, adhat egy biztos alapot a kapcsolatunknak. Az pedig, ha tudod, mi teszi boldoggá a párodat, és ő is tudja, neked mire van szükséged, mi a te szeretetnyelved, egy életre szóló barátságot jelenthet.