Család

„Néha megváltás, ha hamar jön a második gyerek” – a rosszul segítő családok tipikus története

Kinek neveljük az elsőt, és hogyan a sokadik gyereket?

Sok cikk születik arról, hogy a szülők teljesen máshogy nevelnek az első, mint második, aztán a többi gyereknél. Az elsőnél még a falakat is fertőtlenítik, a másodiknál lenyalják a leesett cumit ugye, a sokadiknál meg a kutya hozza vissza azt. Tiszta sor, engednek a szigorból, nemcsak a gyerekeknek, önmaguknak is felmentést adnak sok mindenre. De

az első gyereken igenis nagy súly van emiatt: ő a próbagyerek, rajta, általa buknak ki a hibák.

Rajta az egész rokonság szeme. Mikor nevet először? Jaj, átfordult-e már? Időben kúszik, mászik? Mi van, ha nem?

Nos... ha nem könyv szerint alakul a fejlődés, akkor nagy a tanácstalanság és hiába a sok okos tanács meg a szakemberek cáfolata, a családnak, a rokonságnak a tapasztalataihoz kellene igazodni, mert a Béluka fia egyévesen már hegedült. De legalábbis marokkal tömte magába a répát. Egyedül. Egyedül… A tiéd ,ez a drága meg...

Ilyenkor hangzik el a bűvös, ártó mondat: „szerintem vizsgáltasd ki ezt a babát, nehogy baj legyen”. 

Szegény első gyerekes szülők meg, akik éppen próbálgatják magukat az új szerepben, nemcsak a saját tapasztalatlanságuk, de a rokonok nyomásától is szenvednek. Sok erő kell ilyenkor, nehogy „leverjék” ezt a feszültséget a gyereken. Ha nem is szó szerint, de szofisztikált formában, például azzal, hogy igazodnak a család elvárásához, és húzzák-nyúzzák a kicsit az aktuális, többnyire kitalált „lemaradások” miatt.

Kínlódnak, és kínlódik a gyerek is, mert nem adnak elég időt neki ahhoz, hogy a maga természetes, saját ütemében fejlődjön. Inkább fejlesztik. Mindenki vele foglalkozik, a szülők, az összes nagyszülő, meg a nagynénik, nagybácsik is. Árgus szemek nézik – ez pedig igenis terhes lehet.

Néha szinte megváltás, ha gyorsan jön a második gyerek, mert oszlik a teher. Különben is, a kétgyerekes szülők, azok mindenképp tapasztaltabbak, ugrik egy szintet a családban a szülői minőség, már nem akaródzik mindenkinek beleszólni apa és anya dolgába. (Cserébe már ők nézhetik az utánuk következőket, akiknek csak egy van és szegények, hát még fertőtlenítik a cumit.)

Rendben van azért ez így, ahogy van, csak nehéz.

Mert nem mindig ott van a család szeme, ahol kellene, és sokkal többet érne egy néma kéz, ami kitereget, vagy megfőz egy levest, mint az újabb kritikus, hasonlítgató vélemény. 

Viszont kétségtelen: rokonoknak, bennfenteseknek nehéz nemet mondani. Ehhez, a határok kijelöléséhez is kell a gyakorlat, ami gyakran csak a második gyerekkel érkezik. Mikor már magabiztosabbak vagyunk, mikor már elhisszük, hogy nem kell mindennek úgy történni, ahogy azt mások várják. Mikor elfogadjuk, és magabiztosan tudjuk képviselni, hogy az egészséges fejlődés mindig egy spektrum, nem egy konkrét időpont, méret, szám.

Persze nagyszülőként, testvérként, pláne, ha tapasztalatunk is van, segíteni akarunk. De lehet azt jobban csinálni annál, mintsem hogy a véleményünket hangoztatjuk a kanapé sarkán. Lehetne támaszt nyújtani például abban, hogy a család ritmusa és szokásai kialakuljanak. Mert friss szülőként az ugyanolyan nehéz feladat, mint eldönteni, hogy eleget evett-e a gyerek, vagy vajon késik-e a mozgásfejlődése.

Ajánljuk még:

Tízévesen cukrásznak lenni – egy kis győztest és szüleit kérdeztük tanulás és hobbi összeegyeztetéséről

Béda Dorottya még be sem töltötte a tizedik életévét, de már tudja: édesanyja cukrászműhelyében szeretne dolgozni, és a Krémek kréme nevű, gyerekeknek szóló cukrászversenyen is első helyezést ért el. Felnőtteket megszégyenítő kézügyességgel formálja a fondantokat, kreatív ötletekkel segíti az édes pillanatok megteremtését – és mindemellett a tanulást sem hanyagolja el. Vajon mennyire összeegyeztethető az iskolai teljesítmény a délutáni elfoglaltságokkal, és mi az a határ, ameddig elmehetnek gyermekeink hobbijuk világában? Egy izgalmasan finomhangolt rendszer mindennapjairól kérdeztük az érintetteket.

 

Már követem az oldalt

X