Mi vagyunk az ősanyák: tényleg nem adunk nasit és nincs TV?

Család

Mi vagyunk az ősanyák: tényleg nem adunk nasit és nincs TV?

A jurtában önellátós hipszter-anyukaság körülbelül olyan távol áll tőlem, mint a panelba zárt, YouTube-on nevelő anyukaság, de azért nekem is sikerült elkövetnem az „ősanyaság” állítólagos vétkeit. A játszótéri anyakategóriákról.

Mind tudjuk, tökéletes szülők nem léteznek és valamennyien hibázunk a gyereknevelés során, de van az anyukáknak egy különleges csoportja, akik mintha túlzásba akarnák vinni a tökéletességet, ők az úgynevezett ősanyák.

A fogalommal az internetes fórumok bugyraiban találkoztam még anno – ki ne olvasgatna ilyet legalább a várandóssága idején – és az én értelmezésem szerint ősanyának nevezzük a természetközelien nevelő, a modern kor vívmányait lehetőleg nélkülöző nőket. Konkrétabban: aki hordozza a babáját, 3 éves korig szoptat, együtt alszik vele, biofalatokkal táplál hozzá, ecettel takarít, mosható pelenkát használ, Waldorfba íratja a kölkét, nem engedi TV-t nézni, és még a mindennapi krémtúrót is sajnálja tőle, stb.

Nos, ha rám nem is igaz minden felsorolt tétel, a többség igen, úgyhogy azt hiszem, a társadalom szerint a kisvárosi ősanyaság határát súrolhatom.

A kérdés az természetesen, tényleg ilyenek vagyunk-e, és ha igen, az baj-e.

Én alapvetően azt láttam, ez a pejoratív ősanyázás általában egyfajta öntudatlan védekezés sokak részéről, nehogy véletlenül azt kelljen gondolniuk, ők tesznek valamit rosszul. Önmagában az, hogy valaki mosható pelenkázik, valószínűleg nem sokakat érdekel, de ha azzal a kérdéssel találkozik „miért használtok eldobható pelenkát, miközben tele van szeméttel a Földünk?”, akkor egy hétköznapi anyukában beindul a tagadó láncreakció, hogy jaj, itt egy ősanya, akinek minden hülyeségre van ideje meg energiája, de ilyesmi az átlagembertől, ergo tőle, nem elvárható.

Ugyanez történik, ha valaki meg meri kérdezni például azt, milyen gyakorisággal ad valaki édességet az 1 év alatti babájának – borítékolható, hogy öt perc múlva vita alakul ki nevelési elvekről, elméletről és gyakorlatról, és aki sértve érzi magát, a másikat kategorizálni fogja. A maga módján mindenki erőfeszítéseket tesz, és kívülről nem lehet megítélni, számára mennyire nehéz, hiszen nemcsak anyatípusok, de különböző gyerekek is vannak. Egyszerűbb lenne nem nevekkel illetni egymást, csak szimplán annyit mondani: igen, az én gyerekem kap mindennap egy túró rudit. Igen, néha nézhet tabletet, mert nincs időm mindig foglalkozni vele. Elvégre, az én gyerekem, az én dolgom.

Mindenkinek megvannak a maga elképzelései arról, miképpen kell egy gyereket nevelni, és van, akinek ebbe nem fér bele a tablet, a vegyszeres mosószer vagy a bölcsőde, mert károsnak tartja, a gyerekének pedig a legjobbat akarja adni. Ahogy – feltételezem – az a szülő is, akinek meg belefér, csak lehet, hogy én az ilyen szülőt meg túl kényelmesnek vagy felelőtlennek tartom. Ahogy ő engem ősanyának. Akkor ő meg sz*ranya? Így mehetne ez az adok-kapok életünk végéig, hiszen nyilván soha nem fogunk egyetérteni a másikkal.

Szerintem nem is kell, nem kötelező egységes nézetek szerint nevelni a gyerekeket. Úgyis mindenkinek lesznek olyan nevelési szokásai, amire mások a szemöldöküket húzgálják majd titokban, és jól van ez így, a saját véleményhez mindenkinek megvan a joga. Arról aztán nem is beszélve, hogy egy dolog az elmélet, aztán pedig a másik a gyakorlat. Sokan vannak, akiknek az elvei aztán igazodtak a valósághoz, főleg a második meg a harmadik gyerek után.

A probléma számomra inkább ott van, hogy a „sz*ranya” kifejezést a többség kikéri magának, és nem is illik ezzel a jelzővel titulálni valakit, viszont az ősanyázás elfogadott:

kicsit olyan ez, minthogy bunkóság valakit kövérnek titulálni, de a vékonyaknak szabad folyton megjegyezni, milyen gizdák már megint.

Mi a megoldás erre? Ne ítéljük meg egymást. Van, akinek így megy az anyaság, másnak meg úgy.

Ajánljuk még:

Mit és hogyan felelhetünk a gyerekek nehéz kérdéseire?

„Anya, amikor te gyerek voltál, akkor én hol voltam?” – kérdezte tőlem a négyéves fiam váratlanul az esti, elalvás előtti pusmogásunk közepette. A váratlan kérdésre hirtelen csak az jutott eszembe, hogy „nem tudom biztosan, de talán a csillagok közt”. Később, nyugodtan végiggondolva is arra jutottam, hogy a válaszom őszinte volt, és ennél jobban nem tudtam volna számára is érthető és elfogadható módon megfogalmazni amit gondolok.

 
X
Már követem az oldalt