„Merjük megkérdőjelezni a belső hangunkat” – Lili és István története fájdalomról, örömről és újrakezdésről

Szakmátok révén – Lili executive coachként, István pedig orvosként  – kívülről tudjátok a leckét az élet jó döntéseiről: számos magánéleti és üzleti problémában segítettetek már pácienseknek és ügyfeleknek a kívánt változások előmozdításában. Honnan indult a közös történetetek?

István: Orvos-beteg kapcsolatban találkoztunk először, amikor Lili eljutott hozzám az albertirsai Brahmayurvéda központba, miután a hagyományos vizsgálatok sorozatával sem tudták kideríteni, mi okozhatja a fájdalmait, és már jó ideje nem aludt. Végül az első vizsgálat után tudott egy jót aludni. Így ismerkedtünk meg, egy számomra is nehéz időszakban, amiből aztán Lili tudott kimozdítani, mert én is kértem az ő segítségét. Tehát először ő volt az én páciensem, majd én jártam hozzá coachingra.

Lili: Más-más helyzetben ugyan, de mindketten elakadásban voltunk. Én egy beragadt állapotban éltem, egyre erősödő szorongásos tünetekkel, amelyeket szakemberként elég jól és túl sokáig tudtam elrejteni még magam előtt is. Az előző házasságomban a mediátor már az első alkalommal azt mondta, hogy nekünk tizenhat évvel azelőtt kellett volna szakemberhez fordulnunk, de azért hét hónapig hol együtt, hol külön jártunk mediációba,

én pedig hat évig jártam egyedül párterápiára, hogy megmentsem a kapcsolatunkat, mielőtt kimondtam volna: vége.

Szétköltöztünk, és fél évre rá találkoztam Istvánnal. Eszem ágában sem volt keresgélni, nemhogy randizni, bár utólag kiderült, hogy van olyan közös barátunk, aki hívott már minket ugyanabba a buliba, csak egyikünk sem tudott ott lenni.

Mi történt az első találkozáson?

Lili: Úgy jutottam el Istvánhoz, hogy előtte többször is elvitt a mentő kiugró vérnyomással, magas pulzussal, egyre fokozódó rosszullétekkel, de nem találták a tünetek okát – minden vizsgálaton a testi jelekkel foglalkoztak csupán. Ezzel szemben István – számomra eléggé meghökkentő módon – azzal kezdte, hogy megkérdezte: hogy vagyok lelkileg, mi újság otthon, minden rendben van-e a családban. Azonnal belenyúlt a darázsfészekbe – még most is libabőrös leszek tőle, ha visszagondolok. Ennek nyomán elkezdtünk beszélgetni, megvizsgált, majd szépen fokozatosan feloldotta azokat a blokkokat, amelyektől szenvedtem.

István: Szakterületem a gyógyszermentes fájdalomkezelés, ami olykor a korábban kapott diagnózisokat is megcáfolja. Meglátásom szerint ugyanis az izmaink érzelmi kondenzátorként működnek, és mindenfajta stresszhatásra érzékenyen reagálnak, elhangolódik az izomtónus, ami előbb-utóbb mozgásszervi bajokhoz vezet. Lilinél is az történt, hogy a folyamatos feszültség hatására megfeszítette az izmait, és a háti szakaszon, a gerinc menti izmaiban olyan feszültség halmozódott fel, ami már a vérnyomását, pulzusát zavarta. Hiába vizsgálta a kardiológus a szívét, megállapította, hogy nincs szervi baj, csakhogy a probléma, amit lelki konfliktusok hoztak létre, ott volt az izomban. 

 

Hogy alakult, hogy te is Lili páciense lettél később?

István: A második házasságomban élve egy idő után nagyon nem éreztem jól magam, és ennek mindenféle tünetei voltak. Többek között munkaalkoholistává váltam, és nem vettem észre, hogy ez az egészségem rovására megy – kezdtem belecsúszni egy depressziós állapotba. Az egyik kollégám évek óta nyaggatott azzal, hogy menjek el önismeretre, de sosem volt időm. Ahogy elkezdtük Lilivel a munkát, megdöbbentő dolgokat tudtam meg magamról, és rájöttem, hogy csak magamat okoltam a két házasságom kudarca miatt. Lili mozdított ki a holtpontról, ő mutatta meg, hogy lehet változtatni, lehet remélni a boldogságot, nem szabad beletörődni semmibe. Az első házasságomat nehezen zártam le, nagyon megviselt, hiszen abból három gyermekem született, és a másodikat sem volt könnyű, mert abban azt éltem meg, hogy ismét nem sikerült, amire annyira vágytam. Idő kellett hozzá.

A mi kultúránk elég mostohán bánik a férfiakkal érzelmi nevelés terén. Valójában egyik nemet sem igazán „kondicionáljuk” a boldogságra. Mit jelent számodra a boldogság?

István: Támogató közeget, szerető feleséget, családot, elfogadást, vagyis azt, hogy az ember önazonos lehet egy párkapcsolatban, nem koppintanak folyton az orrára a hibáiért. Stabilitásra vágytam.

Mi volt nehéz számotokra az előző kapcsolataitokban? 

István: Segítő szakemberként sokszor esek abba a hibába, hogy nem tudok nemet mondani: ha a páciens kikönyörgi, hogy este 10-re jöjjön vagy reggel 6-ra, mert csak ekkor ér rá, nem tudom azt mondani, hogy  találjunk számomra is emberségesebb időpontot. Ezt a határtartást mai napig gyakorolnom kell, a kapcsolataim miatt is. Az oktatás erre nem készít fel, ahogy a szakmai ártalmakra sem: ha mozgásterapeutaként 10 órán keresztül ugyanabban a testhelyzetben végzem a masszázst, nekem is mozgásszervi problémáim lesznek. Ezért volt nagy előrelépés számomra, amikor Lili megmutatta, hogy

önismeret nélkül az ember csak feláldozza magát ezen a pályán.

Lili: Az önismeret hiánya miatt a saját szükségleteink fel nem ismerése és a kommunikáció hiánya az, ami a legtöbb párkapcsolati probléma gyökere. Számomra is ez jelentett kihívást az első férjemmel. Megtanultam, hogy egyedül nem lehet sikerre vinni egy párkapcsolatot – azért vannak benne ketten, mert mindkét fél szükséges hozzá. 

  

Hogyan lett a páciens-terapeuta viszonyból párkapcsolat? Ki lépett először?

Lili: Természetesen már nem voltunk egymás „páciensei”, amikor összejöttünk: először üzeneteket váltottunk, majd találkozgatni kezdtünk, végül házasság lett belőle – elég gyorsan egyébként ahhoz képest, hogy egyikünk számára sem első látásra szerelem ez a kapcsolat. Először mindkettőnknek rendet kellett tennünk az életünkben ahhoz, hogy nyithassunk egymás felé. Az első üzenetet egyébként én írtam.

Mikortól vagytok házasok?

Lili: Szeptembertől vagyunk együtt, novemberben tudtuk meg, hogy kisbabánk lesz, majd áprilisban házasodtunk össze.

Eléggé gyors tempó. Nem volt benned félelem a több szempontból is új helyzettel kapcsolatban?

Lili: Dehogynem. Valóban sok volt egyszerre, hogy több dinamika szerint is zajlott az újratervezés: eleinte zajlott István válása, aztán újdonsült pár voltunk, jött a gyerek, tanultuk egymás előző házasságból született gyerekeit, és 

friss házasokként nagycsaládot kaptunk egymástól.

Normális esetben egy embernek egy dinamika is elég ezek közül, mi azonnal öt párhuzamos szálon kezdtünk mozogni. A várandósság egy csoda, és persze azt megélni, hogy új élet növekszik benned, kivételes élmény, de legalább ennyire kiszolgáltatott állapot is. Egy hónapja éltünk együtt, megrémített a gondolat, hogy azonnal szülőkké válunk. Amikor a pozitív lett a terhességi tesztem, két órát ültem a meglepetéstől, csak bámultam az eredményt. A kollégáim próbáltak kihozni ebből a sokkos állapotból. Mikor felhívtam Istvánt, nem tudtam elmondani neki. Végül lefotóztam az eredményt, és elküldtem. Nem szerettem volna, ha azért marad velem vagy azért vesz el feleségül, mert jön a baba. Az nyugtatott meg, ahogy reagált: boldog volt, örült a közös babának, és ennél semmi sem fontosabb egy nő számára ilyen helyzetben. Különösen, mivel már azt gondoltam, lehúzhatom a rolót.

Ez mit jelent? Nem számítottál már gyerekre? Vagy nőként nem számítottál már vonzalomra?

Lili: Negyvenes éveimet taposva már nemcsak gyerekre nem számítottam, de úgy gondoltam, hogy két kisgyerekkel nem fogok kelleni senkinek. Ez a válásom halasztásában is szerepet játszott. Hosszú évekig nagyon boldogtalan életet éltem, minden sikert, minden jó érzést a munkámból facsartam ki. Erre megérkezett az életembe a boldogság! Nem könnyű elhinni és feldolgozni ezt sem, de már a szülés-élmény is komoly megerősítés volt: két császár után természetes módon születetett meg a fiunk – sosem gondoltam volna, hogy én erre képes leszek.

 

Az újrakezdésben mindig jobbak akarunk lenni, jobban szeretnénk csinálni mindent. Lehetséges mindenben egyszerre jobban teljesíteni? Nektek hogy sikerül menedzselni az új helyzeteket?

István: Ezeket végig kell gondolni, nincs kész recept rá. Azt gondolom, hogy vannak még fejlesztendő területek.

Lili: Én úgy érzem, hogy hónapról-hónapra egyre jobban összecsiszolódunk, és van néha olyan is, hogy felfedezem: jé, új érzéseim is vannak, amiket eddig nem tapasztaltam meg a párkapcsolatban. Egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ilyen érzelmi mélységekig eljuthatunk együtt. Vannak nehezebb témáink, hiszen a múltunk közös feldolgozása még zajlik, de nincsenek tabutémák, és ez a transzparencia nagyon felszabadító.

A mozaikcsalád dinamikáját a hozott gyerekek is nagymértékben meghatározzák. Istvánnak három, neked két gyereked van az előző házasságotokból. Hogyan sikerült megtalálni a hangot velük, mennyire könnyen fogadtak el benneteket a gyerekek az új státuszban?

István: Lili meglepett, amikor azt mondta, hogy mikor az embernek gyereke születik, gyakran másfél év, mire kialakul az apával a kötődés. Ehhez képest én egy éve ismerem az ő gyerekeit, és azt hiszem, elég jól működik a kapcsolatunk. Nyilván

vannak konfliktusok, de drámák nincsenek.

Lili: István dögönyözős, csiklandozós, futkározós apuka, aki szívesen játszik a fiúkkal. Amikor először találkozott velük, véletlen volt, akkor még nem terveztem, hogy bemutatnám őket egymásnak, de rögtön olyan közvetlenül tudott velük viselkedni, hogy azzal meggyőzte a fiúkat is, engem is. Később a nyakában lógtak, felmásztak a hátára, az egyik fiam állandóan vele akart aludni, nem velem – ez jó indulás volt. Persze most már a mindennapjaik része, tehát egyeztetjük a nevelési elgondolásainkat is. Új életstílust alakítottunk ki: István reggel elviszi a fiúkat iskolába, délután pedig értük megy, amikor hetente három napra itt vannak az enyéim. István gyerekei már nagyok – 22, 20 és 18 évesek –, nem élnek velünk, de azt hiszem, hogy az ő gyerekei is elég gyorsan a bizalmukba fogadtak engem.

Hogy érzitek, miben változtatok egymás hatására?

Lili: Azt hiszem, hogy kimondatlanul is azt éltem meg az előző kapcsolatomban, hogy

a szeretetnek nem a gyűlölet az ellentéte, hanem a közöny.

Eljutottam odáig egy adott pillanatban, hogy már én sem tudtam figyelni a másikra, nem érdekelt, mi van vele, holott a szakmámban a törődést, a figyelmet és a gondoskodást gyakoroltam. Ezekre nekem is igényem volt. Istvánnal ez természetes módon működik, de azt éreztük az elején, hogy neki is szoknia kell, hogy valaki tényleg figyel rá.

István: Kezdetben idegesítő volt, amikor Lili megkérdezte, hogy vagyok, és nem érte be a válasszal, hogy „jól”, ha azt látta rajtam, több megosztanivalóm is lenne. Ezt a gondoskodást meg kellett szoknom, pedig éppen erre vágytam én is.

Lili: Mikor először kipakolta és bepakolta a mosogatógépet, csak álltam és azt éreztem, ezt nyilván nekem kellene csinálnom. Az ügyfelekkel kapcsolatban is rendszerint én vagyok, akinek jobban kell figyelnie, tehát minden korábbi tapasztalatom abban erősített meg, hogy a figyelem az én egyedüli felelősségem. Aztán rájöttem, hogy

István szeretetnyelvének része a házimunka is, nemcsak az irántam való figyelem.

István: Az egyik legmarkánsabb változás, amit megélek, az, hogy most már merek segítséget kérni, ha szükségem van rá, és nem csinálom tovább összeszorított fogakkal, ha valami nem működik. Ahogy Lili, én is a munkában találtam meg a pozitív visszacsatolást a nehezebb időszakokban. Kérdezték is sokszor a páciensek, hogy lehet ennyit dolgozni, és erre mindig könnyű volt a válasz: ha van sikerélmény, van miért felkelni mindennap. Azt nem mertem felvállalni, hogy valami nincs rendben otthon, ezért vagyok itt. Ebben nagyot változtam, most már hangot adok az igényeimnek. Találtunk egy terapeutát, akivel beszélhetek, amikor szükségét érzem, és ez nagy segítség. Egyébként azt gondolom, hogy az alapellátásban dolgozóknak nagy szükségük volna a mentálhigiénés segítségre, mert nagyon nagy a kiégésnek és az ezzel járó egyéb problémáknak való kitettség.

Lili, te évekkel ezelőtt kidolgoztál egy módszert és írtál egy könyvet Örömterápia néven, és azóta is tartasz ilyen tréningeteket, István, te fájdalomterapeutaként dolgozol. Sikeres üzleti coachként és orvosként mik azok tapasztalatok és tanulságok, amiket a munkátokba is továbbvisztek a saját közös történetetekből?

Lili: Mindig törekedtem arra, hogy legyenek rutinjaim. A kiszámíthatóság és a biztonság alapvető értékek voltak számomra, és képes voltam nagyon befeszülni, rugalmatlanná válni, ha ez valamilyen módon megbomlott. Többek között ezért is bírtam hat évig egyedül járni terápiába, és halogatni a házasságom lezárását. A mostani helyzetből számomra az egyik legfontosabb tanulság, hogy

nem kell mindig mindent egyedül megoldani.

Miközben változásmenedzsmenttel foglalkozom, eltartott egy ideig, amíg a saját életemben is ki tudtam lépni a tanult tehetetlenségből, ami miatt megragadunk egy negatív helyzetben. Fájdalmas és egyben felszabadító volt megtapasztalni, hogy a változást, amely mindennapjaink része, meg kell tudnunk osztani egymással. Egymás mellett változni, szemtanúi és részesei lenni egymás életének nem könnyű, de megéri megdolgozni érte – ezt a szakmai munkámban is hitelesebben tudom képviselni azáltal, hogy magam is átéltem.

 

István: Én észszerű mederbe tereltem a munkát az életemben. Háziorvosként reggeltől este későig dolgoztam, most viszont reggel 9-től háromig rendelek heti három napot, majd egy idősek otthonában dolgozom még három-négy órát, attól függ, éppen mi az igény. A másik dolog, amiben sokkal bátrabb lettem a munkámban, hogy a betegségek pszichés részével is merek hangsúlyosabban foglalkozni. Eddig is megkérdeztem minden betegemtől, hogy érzi magát lelkileg, de most sok esetben tovább is küldöm őket, szakemberekhez, akik mélyebben felfejthetik a betegségek nem fizikai, fiziológiai okait. Az elmúlt években nekem is komoly vállfájdalmaim voltak, amik a lelki oldal rendbetételével jöttek helyre.

Mi az a tanulság, amit nőként és férfiként tudtok megfogalmazni a hasonló cipőben járó nő- és férfitársaitok számára?

Lili: Fiatalabb koromban évekig modellkedtem, mégis azt gondoltam magamról, hogy úgysem fogok kelleni másnak elvált asszonyként, két gyerekkel. Nem hittem, hogy valaha lehet normális párkapcsolatom, nemhogy harmonikus családi életem. Én azt üzenem minden nőnek, aki önbizalomhiánnyal küzd, hogy ne higgyünk el mindent, amit gondolunk, merjük megkérdőjelezni a belső hangunkat is, mert sok esetben torzít!

István: A férfitársakban azt szeretném megerősíteni, hogy merjenek segítséget kérni, ha baj van. Mindig törekedni kell egy kapcsolat megjavítására, de ha nincs fogadókészség, nem szabad lemondani a szeretetteljes kapcsolatról pusztán „a rend” kedvéért. Meg lehet találni a megértést, az elfogadást és a boldogságot, tehát érdemes tenni érte – ha kell, akár több váltással.

Fotók: Lukács István és Lukács Lili