„Másképp ragozta a sós és az édes ételeket” – színtiszta logikán alapuló, alig értelmezhető rendszer a babanyelv

Ööö – mondta az egyéves unokám, és ezzel a minap zavarba hozott. Ha ugyanis nem élünk együtt, nem vagyunk együtt egy, a nyelvet még csak most tanuló kislegénnyel, akkor fogalmunk se lehet arról, hogy az ööö mit is akar éppen jelenteni. Mert jelentheti azt, hogy éhes, azt is, hogy adjam a kezébe a távirányítót, hogy földhöz nyomkodhassa, vegyem le az összes kulcsot a tartójáról, hogy eldugdoshassa azokat. Kapcsoljam ki a porszívót, vegyem fel, tegyem le, inni szeretne, pancsolni a kádban, vagy éppen megnézni anya virágait a magas polcon, vagyis emeljem fel. Esetleg üljek mellé szorosan és némán nézzem azt, amit ő csinál. Táncoljak. Eresszük le a redőnyt, húzzuk fel a redőnyt. Másik zoknit akar. Megint másik zoknit akar, megint másik zoknit akar. Nyomkodjam vele együtt a sípoló bármit. Keressem meg a békás könyvet. Vagy ha a kezében van a békás könyv: mondjam azt, hogy brekeke.

Meg jelenthet még ezer más dolgot is, de én csak találgatok ügyetlenül, mit is.

Ilyenkor egy nagymama nyomozásba kezd – felkínál szép sorban mindent, annál is inkább, mert az ÖÖÖ, meg a többi, napról napa fejlődő szavacska egyre hangosabb, és ahogy a hangerő emelkedik, úgy görbül le az egyéves szája sarka. Ilyenkor már látom, ahogy kezdi elveszíteni a türelmét. Megértem, nehéz lehet egy olyan nagyival az élet, aki képtelen a sajátos kifejezéseket, a hangsúlyváltozásokat árnyaltan értelmezni egy szempillantás alatt, ahogy az anyukája és apukája jó ideje teszik.

Persze az anyukája van egész nap a gyerekkel, még szép hogy tudja, hogy az ÖÖÖ, BÁÁ, BÁÁL minden hangsúlya számít. Hol van a nyomaték, milyen erővel, milyen hangosan mondja. Egy ÖÖÖ hangzik el, vagy sorozatban jön az igény. Tart-e szünetet a nyelve pörgésében, vagy összeolvad az a sok-sok betű. Mert mindegyik mást takar, mást akar, vagy másra reagál. Néha csak annyit, hogy ÖÖÖ vagy DADADA, és akkor jön egy olyan vigyor, amiből tudom, hogy csak azt tesztelte, figyelek-e rá. Persze a szótagismétlése, ikresítés mellett szépen kúsznak be más nyelvi kifejezések is a beszédébe – alakul, utánozza az állatok hangját, felismeri, elkülöníti, és lassacskán megnevezi a körülötte levő embereket – de azért még szereti, ha találgat a család.

Már el is felejtettem, micsoda titkok szövik át a bababeszédet.

Friss anyukaként mennyi mellényúlás, mennyi téves értelmezésem volt eleinte!

Hogy igyekeztem, hogy az összes gyerekem minden kívánságát időben megfejtsem, mert jaj volt anyaként is, ha nem voltam elég szemfüles. A négy gyerekem közül három a maga rendje és módja szerint tanult meg beszélni. A legelső messze megelőzte kortársait (meg a tesókat is), ám az egyik fiam megtréfált mindenkit – az ÖÖÖ-korszak után sajátos babanyelvet alakított ki, amiben minden általa kitalált szónak értelme, jelentése volt, de még véletlenül se hasonlított például annak a tárgynak vagy jelenségnek, tevékenységnek a valódi kifejezésére, amire ő vonatkoztatta. Vagy csak nagy vonalakban. Hammatahemm – mondta és nyalogatta hozzá a száját, ha megéhezett, vagy akart abból, amit a felnőttek ettek. Brummata – mondta az autóra, drinnata a motorra, drinnamata volt a traktor. Drinnacit emlegetett, ha bringázni támadt kedve. Brummaciti – nézett fel sóhajtva az égre, ha madarat látott vagy repülőt.

Sorolhatnám napestig, igen szógazdag volt a gyerek sajátos nyelve, és szigorú logika alapján ragozott.

Más volt a ragozás, ha négykerekű járműről volt szó, ha kétkerekűről, vagy ha nem a földön, hanem a levegőben repült valami.

Az édes, a sós, a meleg, a hideg étkek is más ragozást kaptak, de elhihetitek, hogy minden anyai szemfülességemre szükség volt ahhoz, hogy a saját gyerekem nyelvét jól értsem. Azért persze büszke is voltam rá, milyen kis fifikás, milyen különleges. Annyira szerettem volna a kis fejébe kukucskálni, az ő szemével látni a világot, azzal a tisztasággal és rendérzékkel, ahogy ő szemlélődött élete első három évében.

Aztán óvodába került, és nem túlzok, pár nap alatt beilleszkedett, átváltott a társai nyelvére. Többé nem a drinnacit, hanem a kerékpárt, még inkább a bicajt kérte tőlem, ha bringázni támadt kedve. Azt mondta, kérek szépen ebédet, és elmaradt a hammatahemm. Jó esetben minden gyerek túljut az ÖÖÖ titokzatos nyelvi kódjain, túllendül a drinnacitin is.

Én meg újratanulom a legkisebbekkel a babanyelvet, és nagyon igyekszem. Nem okozhatok csalódást nekik. Szóval, akár az ÖÖÖ hangzik fel, akár a mama, repülök és bőszen találgatok, mi is a feladat. És élvezem, hogy újra ezt tehetem, hogy újra babáktól, babákról tanulhatok – tudnak ők valamit, amit mi már, mi még nem.