„Lilul, ájul, újraéled” – Az ájulós gyerek és a felkészülten is rémült szülő esete

Nyolc hónapos volt a fiam, amikor először megtörtént. A szőnyegen ültünk körülötte, és csak gyönyörködtünk benne. Valahogy a kezébe került egy színes kutyapopó formájú ruhafogas, amit a szekrénye ajtajára szántunk. Mivel a kutyuli farkincája hegyes volt, ijedtemben hirtelen mozdulattal kivettem a gyakran még össze-vissza kalimpáló kezéből. Az igazi ijedtség viszont ezután következett: a gyerekem mindenféle sírás és egyéb figyelemfelkeltő jel nélkül azonnal elzárta a levegő útját, lassan lilulni kezdett, elájult, majd újraéledt.

Pár másodperc alatt történt, de borzasztóan hosszúnak tűnt minden pillanat. Amint észleltem, hogy mi történik, önkéntelenül fújni kezdtem az arcát, közben felvettem, láttam, ahogy teljesen elájul, majd kótyagosan a vállamra dőlve feleszmél. Ő helyrejött, én meg zokogásban törtem ki az ijedtségtől.

Már a születése pillanatában tudtam (éreztem), hogy a fiam a Tracy Hogg-féle – A suttogó titkai című könyvében definiált – vérmérséklet-kalibrátor alapján a nagybetűs Talpraesett. Nincs rá kutatási adatokkal alátámasztott bizonyítékom, de meggyőződésem, hogy a habitusa és az ájulásos reakciója között van összefüggés. Amikor a gyerekorvosnak elmondtam, mi történt, megnyugtatott, hogy ritka, de nem egyedi az ilyen „típusú” gyerek – ő személy szerint 10 éve találkozott utoljára érzelmi alapon a légzését visszatartó kisgyermekkel. Bár nyolc hónaposan korainak tűnt a dackorszakkal felmerülő reakció, megnyugtatott: érettebbeknél előfordulhat.

Édes csemeténk később sem sírt vagy üvöltött, nem vágta földhöz magát és nem toporzékolt, ha nem kapott meg valamit vagy váratlan sérelem érte – ő inkább azonnal nem vett levegőt, lilult, elájult, majd újraéledt. Lelkileg nagyon megterhelő ezt szülőként végignézni, akkor is, ha tudjuk: mivel érzelmi alapú a légzéskimaradás, és szervi oka nincsen, idővel kinövi majd. 

A lehető legmegbízhatóbb forrásból, egyenesen az gyerekorvostól kaptam azt a javaslatot, hogy ne döntsek a gyerek akarata szerint, egy ájulásos epizódot elkerülendő se adjam meg azonnal, amit szeretne, nehogy rákapjon erre a mechanizmusra, s azért ájuljon, mert az segít elérnie céljait. Helyette zökkentsük ki a szituációból, paskoljuk meg finoman az arcát, fújjunk rá, és legyünk mindig nagyon határozottak és következetesek. Ezzel a rossz reakciót idővel elhagyja, ami azóta meg is történt, még ha a dackorszaknak nem is vagyunk teljesen a végén.

Számunkra sokat segített az megelőzés is. Az első eset óta nem rántottam ki a kezéből semmit, és soha nem akartam váratlanul elvágni a folyamatot, amiben adott esetben éppen benne volt. A mai napig mindig elé lépek, leguggolok, hogy szemtől szemben legyünk, és előbb szóban jelzem, hogy „ezt most kérem” vagy „ezt most hagyd abba, légy szíves”. Ettől nem adja szívesebben és nem hagyja abba örömmel, amit kértem, de amikor a tárgy hozzám kerül vagy a folyamat abbamarad, akkor már fel van készülve rá, és nem az az első reakciója, hogy nem vesz levegőt. Ma már inkább toporzékol és üvölt, de ez már egy másik történet, és talán kevésbé ijesztő...