Lefagyasztotta a kezét, hogy később kezdődjön a zongoraóra – mit tegyünk, hogy a gyereknek kedve legyen a zeneiskolához?

„Telente direkt nem vettem kesztyűt, hogy a lefagyott kezem miatt pár perccel később kezdődjön a zongoraóra” – mesélte nemrég a testvérem egy családi összejövetelen, mire anyukám is megosztotta gyerekkori emlékét: ő, miután becsöngetett a zongoratanár lakására, gyorsan tova is iramodott, majd otthon azt mondta a szüleinek hogy Mária néni nem volt otthon, pedig ő csöngetett. Mindketten megegyeztek abban, hogy utálták a zongoraórákat, és nekem is beugrott, hogy szolfézsórák előtt – katolikus iskolába járó gyerekhez méltóan – azért fohászkodtam, hogy Anikó néni nyerje meg a lottó ötöst, és inkább ne tartson aznap órát... meg úgy általában, soha.

Ma, felnőttként egyikőnk sem engedné ki a zenét a kezeink közül: jelen van kisebb-nagyobb mértékben mindhármunk mindennapjaiban. A zeneiskola azonban mégis felemás emlék mindannyiunknak. A zongoratanárként is dolgozó zeneszerző, Németh Zoltán máshogy emlékszik a zeneiskolás évekre. Neki a zongoraóra volt a szíve csücske, nem okozott gondot sem a szolfézs, sem az otthoni gyakorlás. Viszont tanárként ő is látja, hogy a gyerekek egy része nem osztja a lelkesedését. Ezen a beszélgetésen kezdtünk el azon gondolkodni, hogy lehet szülőként megtartani a kényes egyensúlyt: fenntartani (megteremteni) a lelkesedést a zene iránt, ugyanakkor bizonyos szintig elvárni, hogy a gyerek ugyanolyan komolyan vegye a zenetanulást, mint a „fontos” tantárgyakat. Hiszen felnőttként tudhatjuk, számos kutatás és a tapasztalat alátámasztja: a zenetanulás fejleszti a koncentrációt, a finommotorikát, pozitívan hat a memóriára, fejlődik általa a kitartás, az akaraterő és az önkontroll, és akkor a pozitív lelki hatásokról még nem is beszéltünk. 

Számtalan tényező befolyásolja, hogy egy gyerek miért szeret, vagy nem szeret egy tantárgyat vagy iskolán kívüli elfoglaltságot. Azt, hogy kialakul-e a szimpátia az első zenetanárjával, vagy hogy jó hangszerre esett-e a választás 6-7 éves korában, jószerével nem tudjuk befolyásolni. Viszont azt

minden szülő megteheti, hogy a saját gyermekét ismerve terelgeti őt afelé, amiben örömét lelheti, amitől fejlődik, és amiben akár sikerélménye is lehet.

Márpedig a zenélés erre mind lehetőséget adhat, és hiszem, hogy az otthoni kommunikáció hatalmas jelentőséggel bír abban a kérdésben, hogy a zenetanulással töltött évekre utólag felesleges kényszerként, vagy szuper emlékként nézzen valaki.

Ne tedd le a lantot!

Megfigyelésem szerint kevésbé nyűg a zenetanulás azokban a családokban, ahol kisebb-nagyobb mértékben megmarad a zenélés felnőttkorban is. Nem kell komoly hangszeres tudásra gondolni, az is a zene természetességét erősíti a gyerekekben, ha látják, hogy például a szülők részt vesznek a helyi kórus életében, esetleg a családi és baráti alkalmakat színesíti az ének, akár hangszeres kísérettel.

Ha viszont a szülők annak idején nem tanultak zenét, de szeretnék, hogy a gyerekeik életéből ne maradjon ki, az is nagyon jó megoldás, ha a különböző műfajú koncertek látogatása a mindennapok részévé válik! Nem kell nagy feneket keríteni ennek, a koncertre járás legyen természetes, rendszeres elfoglaltság – teszi hozzá a zongoratanár, hangsúlyozva a kommunikáció fontosságát szülők és gyerekek között: ha ugyanis a csemete állandóan úgy érzi, hogy az általa preferált programok helyett az Operában köt ki, nem valószínű, hogy nagyobb örömmel részt vesz majd a zeneiskolai órákon. Érdemes szétnézni a környékünkön, mert a nagyobb városokban rendszeresen szerveznek gyerekkoncerteket, ahol korukhoz illő előadásokon találkozhatnak a kicsik a komolyzenével.

Zenetanulás? Nem kérdés!

Amikor nagycsoportos ovisokkal beszélgetek, szinte kivétel nélkül látom a csillogást a szemükben, ha szóba jön az iskola. Várják a tanulást, örülnek neki, hogy már olyan nagyok, hogy hamarosan iskolába mennek. S úgy látom, a lelkesedés egész sokáig kitart, akár egy-két év is eltelik, mire rájönnek, szép és jó ez az iskolásdi, de azért tele van olyan dolgokkal, amit nem akarnának csinálni, ha rajtuk múlna. Eddigre az iskolások döntő többsége nem magát az iskolát utálja meg, hanem mondjuk egy-egy tantárgyat vagy feladatot. Az „iskolábajárás”, mint olyan egy természetes része az életüknek, amiben vannak jó és rossz dolgok. Zoltán zenetanárként arra bíztatja a szülőket, hogy a zeneiskolát se plusz feladatként képzeljék el, hanem épp úgy, mint a „sima” iskolát. Legyen magától értetődő, azzal a pozitív különbséggel, hogy több a választási lehetőség a gyerekek számára!

Például magába a hangszerválasztásba is bevonhatjuk a gyereket. Ráadásul azt se mondta senki, hogy két év hegedülés után tilos inkább a zongorára váltani. Persze akkor megint teljesen kezdő lesz a gyerek valamiben, ami miatt a szülők joggal félhetnek: nem lesz-e demotiváló újra „kicsinek” lenni. Zoltán szerint a válasz határozottan nem. „Egy ilyen szituáció azt mutatja, hogy a gyereknek van kedve zenélni, és ez jó jel. A korábbi hangszertanulásnak hála valószínűleg gyorsabban bele is fog jönni az új hangszer megszólaltatásába, hiszen már jobban olvas kottát, és a gyakorlásról is van saját tapasztalata.”

Szülőként érdemes nyitott szemmel járni: számos hangszerbemutatóra, hangszersimogatóra el lehet jutni manapság, szinte minden zeneiskolában vannak erre irányuló programok. Ha pedig a gyerek már tanul valamilyen hangszeren, a szülő jól teszi, ha csendben figyeli, szereti-e magát a hangszert, fejlődik-e, esetleg a szomszéd teremben szóló másik hangszer jobban felkelti az érdeklődését? Természetesen itt is elengedhetetlen a gyermek ismerete, illetve a biztonságos határok kijelölése, ami megtörténhet például így: „szívesebben járnál inkább zongorára a hegedű helyett? Várjuk meg az év végi tanszaki koncertet! Ha utána is így gondolod, akkor megnézzük, melyik tanárhoz lehet idén felvételizni!” Ha kitart a lelkesedés, tényleg érdemes megfontolni a váltást. Persze nem kell évről évre új hangszert keresni, a váltás ne a kitartás hiányának szóljon – mérlegeljünk, beszélgessünk sokat a gyermekkel, és ha látjuk, mi áll a hangszerváltás igénye mögött, könnyebb lesz dönteni!

Közös zenélés, te drága

A közös zenélés vesszőparipám, mert a saját tapasztalatom és mások példái is azt mutatják számomra, hogy az egyik legmotiválóbb módja a zeneszeretet átadásának. Ha van rá lehetőség, érdemes olyan tanár után nézni, aki hasonlóan gondolkodik, hiszen sajnos sok gyereknek úgy telnek el a zeneiskolás évei, hogy tehetségéhez és szorgalmához mérten megtanul kezelni egy hangszert, évente néhányszor hallja zongorakísérettel a megtanult műveket, és ennyi. Pedig mennyivel jobb részt venni egy tücsökzenekarban, vagy karácsonyi műsort csinálni, amiben valami nagy egésznek a része a gyerek hangszertudása.

A zeneszerző-zongoratanár szerint

amikor a növendékek együtt zenélnek, a lámpalázuk is csökken.

Általában jobban el tudják engedni magukat, és talán észre sem veszik, de ilyenkor szinte mindig sokkal ügyesebben is játszanak! Emellett pedig észrevétlenül kialakul az egymásra figyelés képessége is. A közös zenélés sikerélményt és örömet okoz, ez az öröm pedig még a profi zenészek számára is jóval motiválóbb, mint a magányos gyakorlással töltött órák. Akkor pláne az egy gyereknek, akinek a lelkesedése épp most kezdett szárba szökkenni!

Az a fránya tehetség

„Nem kezelem máshogy a muzikálisabb és kevésbé muzikális növendékeket, bár tény, hogy ugyanannyi befektetett energiával valaki látványosabban fejlődik a többiekhez képest. Az ilyen, tehetséges gyerekeket természetesen méginkább biztatom a gyakorlásra, mert a fejlődés számára is örömet fog okozni, így egy pozitív körbe kerülhet. Viszont az átlagosan tehetséges tanítványok között is azt látom, hogy

ahol a szülő a gyerek mellett áll, támogatja és elvárja a rendszeres gyakorlást, ott hamarabb válik szeretett tevékenységgé a zeneiskolába járás.”

Ha viszont nagyon nem megy, nagyon nem is okoz örömet a hangszer, van, hogy mérlegelni kell a szülőnek. „Ha a sokadik próbálkozás, tanár- és hangszerváltás után is úgy látja a szülő, hogy öröm helyett frusztráltságot okoz a zeneóra, zenészként is azt mondom, hogy nem biztos, hogy kell erőltetni. Vannak olyan gyerekek, akiknél úgy tudjuk megőrizni a zene szeretetét, hogy nem kényszerítjük őket a hangszertanulásra.”