Két lakhely, egy család: van, hogy a többgenerációs együttélés nem a legjobb megoldás

Család

Két lakhely, egy család: van, hogy a többgenerációs együttélés nem a legjobb megoldás

Aki menni akar, arra adjuk rá a kabátot. Akkor is, ha a fiunk, lányunk, vagy unokánk az illető. Mert a (nemlétező, de mégis létező) Hesztia-szindróma még egy családot sem tartott egyben.

A görög mitológiában Hesztia istennő a család és a házi tűzhely őrzője, de a római istenek között hasonló Veszta, akit talán még többen ismernek. Templomaiban a Veszta-szüzek az örökkön égő lángot őrizték, amely a hit szerint a város és a mindennapi élet biztonságát, nyugalmát, stabilitását adja. 

Mindebből logikusan következne az, hogy a pszichológiában és a pszichiátriában a Hesztia-szindróma azt az ember jelölje, aki összes erejével, akár mániákus módon egyben akarja tartani a családját. Azonban a pszichológiában és a pszichiátriában ezzel a fogalommal nem lehet találkozni. Nemígy egy 2000-ben készült filmben, aminek címe Dr. T. és a nők: ebben a feleség Hesztia-szindrómában szenved. A film főhősnője (Farrah Fawcett) szinte gyermekké válik, teljes kiszolgáltatja magát családjával, azt reméli, viselkedésével magához láncolhatja szeretteit.

Ha őszinték vagyunk, a kép nem merő kitaláció: talán többen is ismerünk olyan idősödő embert, akinek leghőbb vágya családját egyben tartani – bármibe is kerüljön ez. S bár a Hesztia-szindróma nem tudományos kifejezés, egyértelmű, hogy van olyan jelenségcsoport, amelyet pontosan meg lehet jelölni ezzel a szóval.

A tünetegyüttes pontosabb megvilágításához, lelki okainak megfejtéséhez egy korábbi életszakaszunkra kell visszautalnunk: aki életének valamely időpontjában szülővé vált, ettől a pillanattól pontosan tudja, hogy a legfontosabb feladata gyermeke nyugalmának, békéjének, kiegyensúlyozott felnőtté válásának maximális segítése – a személyes én másodlagossá válik, mintegy feloldódik ebben a feladatban. Idősebb korban újra átélhetjük ezt: megszületnek az unokáink, és nagyon sokan úgy érzik, életük új értelmet kapott, mindent meg kell tenni azért, hogy a kis csöppség a legnagyobb biztonságban és nyugalomban nőhessen fel. Ezek természetes érzések, s nemhogy semmilyen betegségre nem utalnak, hanem éppen ezek hiánya utalna súlyos lelki problémákra.

Hol válhat ez a természetesség kórossá? Azt hiszem, a felnőttkori és időskori Hesztia-szindrómásnak azt az embert mondanánk, ha létezne a zavarnak ilyenfajta megnevezése, aki erőnek erejével, gyermekei és unokái akarata ellenére próbálja egybentartani azt, ami nem tud, és gyakran nem is akar egyben maradni.

Nem egyszer előfordul, hogy a szülők és a gyerekek természete, de akár csak mindennapi szokásaik annyira eltérnek egymástól, hogy teljesen felesleges azért küzdeni, hogy együtt, egy légtérben maradjanak, mert az csak súlyos konfliktusok forrása lenne. Ha a gyermekek például mindennap éjfélig vagy akár éjfél után is szeretnek fennmaradni, és reggel tíz után szeretnek ébredni, a nagyszülőket viszont zavarja ez az életmód, mert ők este 9 után már alszanak, egyáltalán nem biztos, hogy szerencsés az, hogy egy légtérben élnek, mert egyik embernek sem megfelelő a másik időbeosztása. Ugyanez a helyzet akkor, ha a fiatalok nem szeretnek olyan sűrűn főzni, s inkább ételeket rendelnek, vagy csak hetente egyszer akarnak nagytakarítást, és nem minden nap kisebbeket, mint a szülők vagy a nagyszülők. Ilyenkor, ha az idősebb ember görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy együtt maradjon a család, főleg ha abban a formában és életrenddel, ahogy ő képzeli, egyértelműen Hesztia-szindrómáról beszélhetnénk.

Ha ez a probléma középkorú vagy idős hozzátartozónknál fennáll, elsőként nagyon fontos, hogy a család tagjai megbeszéljék a véleménykülönbségeket, mert lehetséges, hogy ezek áthidalhatók, és kisebb vagy nagyobb kompromisszumokkal együtt, egy fedél alatt maradhat a család. Amennyiben azonban világossá válik, hogy a megoldás a különköltözés, nagyon fontos, hogy ezt a közösséget (erőszakkal) összetartani akaró, Hesztia-szindrómás ember is megértse. Ilyenkor végső esetben akár segítséget is érdemes kérnünk: egy megbízható családi barátot, de akár pszichológus szakembert is, aki megérteti az önjelölt rendfenntartóval, hogy akaratuk ellenére felnőtt embereket nem lehet megváltoztatni.

A cél az, hogy mindenki elfogadja: a család tagjai attól még szerethetik és tisztelhetik egymást, hogy nem élnek egy helyen, közös házban vagy közös telken. Sőt: nem egyszer a térbeli-időbeli távolság felébresztheti a vágyat a közös programokra, de akár csak arra, hogy lássák egymást a tagok. A közös életet azonban erőltetni nem szabad és nem is érdemes. Engedjük azt, hogy a felnőtt emberek a saját életükről szabadon hozzanak döntéseket!

Ajánljuk még:

 
X
Már követem az oldalt