Játszótéri ki mit tud: mi áll az anyák közti versengés hátterében?

Rögtön az elején le kell szögeznem, hogy ki nem állhatom a játszótéri anyukák informális versenyeit, amikor csak tehetem, menekülök ezekből a helyzetekből. Ennek oka, hogy tapasztalataim szerint bármit is válaszolsz a neked szegezett kérdésekre, elég nagy az esély, hogy kínossá válik a szituáció.

„A te gyereked még nem tudja egyedül lökni a hintát és nem mer a magas mászókára felmenni, pedig már négyéves? Az enyém már háromévesen megtanulta ezeket.” Nyilván senkinek nem esnek jól az olyan összehasonlítások, amelyekben alulmarad a gyereke. Hiába tudja az ember, hogy ez nem róla szól, és nem minősíti anyai kompetenciáit semmilyen válasz, mégis rossz érzést kelt, ha olyan dologra világít rá egy idegen, amiben az ő gyereke gyengébb az átlagnál.

Ugyanakkor a másik véglet is kifejezetten kellemetlen beszélgetéseket tud eredményezni. „A te lányod már ennyire szépen, összetett mondatokban beszél? Sajnos az enyém még csak néhány szót mond, nem igazán motivált ebben.” Nagyon nehéz ezekre a megjegyzésekre konstruktívan válaszolni, főleg, ha a beszélgetőpartneredet igazából nem is ismered. Őszintén hiszem, hogy minden gyerek más, egyéni fejlődésmenettel rendelkezik, amik közül egyik sem jobb vagy rosszabb. De ha erre felhívom a figyelmet a játszótéren, akkor általában csak azt érem el, hogy az anyuka elkezdi sorolni, hogy valóban, az ő gyereke még nem beszél, bezzeg mennyi minden egyéb dolgot tud már, amit a kortársai nem. Vagyis újabb teret csinálok az értelmetlen rivalizálásnak...

Az ilyen helyzetek kezelésében nekem az segít, ha tudatosítom magamban, hogy ez az egész nem rólam, nem a gyerekemről, sőt nem is a másik gyerekről szól, hanem csakis a másik anyáról, aki

a saját elbizonytalanodására, kétségeire keres választ.

Ha kiderül, hogy az ő gyereke már tud valamit, amit a tiéd nem, azzal máris nyer egy (hamis) önigazolást, hogy jó úton jár, ő jó szülő.

De vajon tényleg ennyire egyszerű a képlet? Ha megfelelő elveket követsz, jó döntéseket hozol a gyereknevelést illetően, akkor tankönyvi lesz az utód fejlődése, viselkedése, személyisége is? Természetesen nem. Felesleges abba az illúzióba ringatnunk magunkat, hogy ez így van. Ezzel nem csak túlértékeljük a saját szerepünket, de túlzott mértékű nyomást is helyezünk magunkra. Szülőként naponta kismillió döntést kell meghoznunk, és ezekből elég sokat bánunk meg később. Ennek ellenére mégsem siklik ki végérvényesen a gyerekek élete. Cserébe azt is tapasztalhatjuk, hogy még egy magabiztos, jól felépített napon is csúszik homokszem a gépezetbe. Borulhat ki valamilyen apóságon az egyébként kiegyensúlyozott totyogó vagy válhat a játszótéren randalírozó szélvésszé az általában szabálykövető ovis. Ha mindezzel tisztában van a többség, mégis miért keresi azokat a lehetőségeket, hogy összehasonlítsa saját gyerekét máséval? Miért próbálja ezzel alátámasztani szülői képességeit?

Az anyaság eredményéről nem kapsz visszajelzést és nincs valós mérce

Amikor anyává válsz, hirtelen minden addigi tudásod nélkülözhetővé válik, viszont rengeteg új képességet kell rövid idő alatt elsajátítanod. Olyan kompetenciákra lesz szükséged, amit nagy valószínűség szerint sehol nem tanultál meg. Hallottál már arról, hogy mi vár rád a gyerek születése után, de még sosem tapasztaltad meg, ez mit jelent a valóságban. És nem ez az egészben a legnehezebb. Nem elég, hogy élesben kell megtanulnod rengeteg újdonságot, de eközben visszajelzést sem kapsz arról, hogy jól csinálod-e a feladatokat. Ez pedig rendkívüli módon elbizonytalanít és kapaszkodó nélkül hagy.

Olyan világban élünk, amiben kisgyerekkortól kezdve a mindennapok része a megmérettetés. Már kisiskolásként megtanuljuk, hogy akkor vagyunk elég jók, ha ötösöket kapunk, ha magas pontszámot érünk el a dolgozaton. A közösségi média tovább erősíti ezt a szemléletet: a népszerűség, az osztályban betöltött szerep fokmérője, hogy hány követőd van Instagramon és éppen hányan kommentelték a képed alá, hogy jól nézel ki. Felnőttként akkor vagy sikeres a munkádban, ha az éves karriercéljaidat nagy százalékban teljesíted, ha túlszárnyalod a bevétel- vagy növekedés célokat, ha jelentős fizetésemelést kapsz. Egész életünket a kézzel fogható, racionális mércék, a számok uralják.

Hozzászokunk, hogy csak akkor vagyunk elég jók, ha ezt külső, kézzel fogható tényezők is alátámasztják. Majd megszületik a gyerekünk, és fogódzó nélkül maradunk. 

Vajon helyesek azok az elvek, amik mentén a gyerekemet nevelem? Jót teszek neki, ha nem büntetem, vagy csak elkényeztetem ezzel? Az egészségét szolgálom, ha nem engedem, hogy csokit egyen, vagy túl szigorú vagyok és ezzel csak azt érem el, hogy később, ha már ő dönthet majd, mértéktelenül fogyassza az addigi tiltott gyümölcsöt? Számtalan kérdés és kétely fogalmazódik meg bennünk mindennap, mégsem kapunk egyértelmű, örökérvényű válaszokat. Sőt, évtizedekkel később is csak sejthető lesz, hogy jól csináltuk-e ezt az egészet. Emiatt érthető, hogy mindenki kapaszkodókat keres, visszaigazolást követel a környezettől.

Ez önmagában nem is probléma. Természetes, hogy szükségünk van a megnyugtatásra, amikor óriási felelősség van a vállunkon. A gond az, ha ezt úgy szerezzük meg, hogy közben valaki másban keltünk rossz érzéseket, mást szégyenítünk meg, és ezáltal emeljük magunkat piedesztálra.

Ahelyett, hogy a játszótéri rivalizálást szítanád, inkább meséld el, miben vagy bizonytalan, mondd el őszintén, mi okoz neked nehézséget.

Biztos vagyok benne, hogy fogsz olyan anyát találni, aki azonosulni tud a problémáddal, osztozni tud a nehéz érzéseidben.

Tudatosítsd magadban, hogy a gyereked nem a te lényednek a kiterjesztése: nem tőled függ a hangulata, a viselkedése, vagy az, hogy miket tud már. Ő egy különálló személy, saját gondolatokkal és érzésekkel. Rengeteget tehetsz érte, de nem vagy teljes mértékben felelős azért, amit csinál, ahogyan fejlődik. Ha el tudod fogadni, hogy a gyereked nem azt tükrözi, hogy jó anya vagy-e, olyan magabiztosságot szerezhetsz, ami mellett kevésbé lesz szükséged arra, hogy a döntéseid helyességét mások igazolják vissza.

Ha pedig más próbál bevonni a játszótéri versengésbe, a gyerekek tudásának mérlegre tételébe, jusson eszedbe, hogy valószínűleg csak megerősítésre van szüksége, és nem provokálni szeretne. Ha nyugtázod, hogy mennyire szuper, hogy az ő csemetéje már szeret mászókázni, és jó, hogy megtalálták azt a fajta hozzátáplálási módot, ami az ő családjuknál működik, megkapja azt a vállveregetést, amire vágyott. Neked pedig nem kell belemenned egy kellemetlen összehasonlítgatásba. Mindenki jól jár.

Ezek után juthat energia arra, hogy a ki mit tud helyett érdekesebb témákra terelődjön a szó, megismerjétek egymást, és kiszakadjatok az anyaság sokszor magányos mindennapjaiból.