„Istenem, ez a gyerek éhen fog halni!” – pszichológust kérdeztünk a kisgyermekkori evészavarról

Sokszor aggódnak a szülők vagy a nagyszülők a gyerek étkezése miatt: milyen esetekben szükséges komolyan foglalkozni a témával?

Ha a szülő úgy látja, hogy nem eszik jól a gyerek, először azt kell megvizsgálnunk, megfelelően fejlődik-e a kicsi. Sokan aggódnak, hogy a gyerek túl keveset eszik, jobbára nem minőségi ételeket hajlandó megenni vagy szűk spektrumon mozog azon ételek listája, amelyeket elfogad. A mennyiség mellett a leggyakrabban felmerülő aggodalmak, hogy nem eszik elegendő gyümölcsöt, zöldséget, nem akarja megenni a főzeléket vagy kerüli a húst. Viszont ha mindemellett azt látjuk, hogy a testsúlygyarapodása és a magassága is életkorának megfelelő, nem beszélünk evészavarról. Ráadásul szülőként sokszor nehéz megítélni azt is, mi számít elegendő mennyiségnek. Amikor egy konzultáció alkalmával megmutatom, mi az ideális mennyiség egy kétéves számára, sokan rájönnek, hogy valójában nincs is azzal probléma, mennyit eszik a gyerekük. A minőséggel, változatossággal is sokszor hasonló a helyzet. A nagyon egészségtudatos szülők például gyakran úgy érzik, nem eszik elegendő gyümölcsöt vagy zöldséget a gyerek, holott teljesen átlagos mennyiséget visz be ezekből az élelmiszerekből is a kicsi. Az ilyen jellegű kérdéseket gyakran egy-két konzultáció is megoldja. Ha viszont a gyereknél tápanyaghiány alakul ki, állandóan fáradt, csökken a súlya vagy a növekedése elmarad az átlagtól, akkor biztos, hogy javasolt szakemberhez fordulni.

Ha minden rendben a kicsi szervezetével, nem is szükséges tovább foglalkozni a témával, hanem ki kell várni, hogy elmúljon a nehézség?

Nem feltétlen. Valójában minden olyan helyzetben érdemes lehet szakembert bevonni, amikor a szülők komolyan aggódnak a gyerek étkezése miatt, és emiatt az evés köré egyfajta stressz épül. Hiszen ez az aggodalom könnyen fajul odáig, hogy a családi étkezések feszültséggel telnek meg. A szülők úgy érzik, biztosan nem csinálnak valamit jól, a gyerekre pedig átragad ez a hangulat és ellenállást vált ki belőle. Fontos, hogy

ne alakuljon ki harcmező az étkezőasztal körül.

Ha állandósul egy olyan konfliktus, hogy a szülő összeszidja a gyereket, amiért már megint nem eszik, minek főzök, úgysem eszed meg, lassan eszel, akkor a gyerek részéről létrejön egy negatív attitűd, és emiatt nem fog enni. 

Mi a helyzet a válogatóssággal? Az már evészavarnak minősül?

Ha válogatósság miatt keres meg egy család, elsőként mindig az esetleges szervi okokat térképezzük fel. Meg kell vizsgálni, hogy jól rág-e a gyerek, a nyelve nincs-e lenőve, nem laza-e az arcizma, nincs-e valamilyen fülészeti problémája, nyelési nehézsége. Tüdő- és szívrendszeri problémák, illetve természetesen a gasztroenterológiai eltérések, a különböző allergiák vagy a reflux is okozhatnak táplálásbeli nehézséget. Ha mindezt kizártuk, akkor érdemes azt is körüljárni, nincs-e a szájában valamilyen hiper- vagy hiposzenzitivitás. Van például olyan gyerek, aki nagyon szereti a csípős vagy fűszeres ételeket, mert több ingerre van szüksége. Fontos azonban, hogy ezt nem szabad összemosni a szenzoros érzékenységgel.

A populáció mintegy 30 százaléka válogatós,

ugyanakkor vannak olyan csoportok, amelyeknél sokkal nagyobb arányban jellemző ez. Ilyen például a szenzoros feldolgozási zavarban érintettek vagy akár az autizmus spektrumzavarban érintettek csoportja, akik között már 70 százalék az arány. Mégsem mondhatjuk azt, hogy minden válogatós gyerek SPD-ben vagy ASD-ben érintett. Két-három éves korban ráadásul van egy életkori válogatósság. Ha a család ezt megfelelően tolerálja, akkor nem alakul ki belőle evészavar.

Hogyan lehet jól kezelni ezt?

Talán a legfontosabb, hogy a szülők ne görcsöljenek erre rá. Érdemes magukban tudatosítani, hogy ha jól fejlődik a gyerek, akkor valószínűleg tényleg csak az életkorából fakadóan válogat, ami el fog múlni. Legyenek kitartóak, és főzzenek továbbra is változatosan. Nem kell ugyanazt a két-három féle ételt főzni mindennap, amit épp megeszik a gyerek, hanem továbbra is egy normál menüt javasolt követni, felajánlva a választás lehetőségét. A választás alatt pedig nem azt értem, hogy mindig legyen az asztalon három-négy opció, amiből el lehet dönteni, épp melyiket szeretné megenni a gyerek, hanem azt, hogy szabadon eldönthesse, szeretne-e a tálalt ételből enni vagy sem. A dietetikusok javaslata szerint három összetevős fogásokat érdemes készíteni,

vagyis olyan ételeket, amiben három alapanyag van, és ezekből ki tudja válogatni, mit kér.

Egy tonhalas paradicsomos tésztánál például eldöntheti, hogy mindent eszik, vagy csak a tésztát kéri, a tonhalat nem. Zsarolni pedig soha nem szabad. Egyrészt azért, mert az evés így könnyedén válhat a kontrollgyakorlás eszközévé a gyerek részéről, másrészt pedig azért, mert sokszor egyfajta szorongás, az újtól való félelem vagy egy rossz emlék is állhat az ételek elutasítása mögött. Például egy hányós vírus vagy gyomorrontás után nagyon gyakori, hogy a gyerek a rossz élmények miatt nem akar egy ideig enni, ez pedig teljesen normális reakció.

A tanult minta a gyereknevelés minden területén nagy jelentőséggel bír. Mi a helyzet az evéssel? Ebben az esetben is fontos, hogy mit látnak a gyerekek tőlünk?

A család étkezési kultúrájának nagy a jelentősége. Kezdve onnan, hogy egyáltalán leülnek-e együtt, egy asztalhoz enni, időt szánnak-e az étkezésekre vagy rohannak közben, többfajta étel van-e az asztalon. Az utánzásnak ezen a területen is nagy a szerepe, így ha egy szülő válogatós, nagyon valószínű, hogy a gyereke is szűkebb étellistáról fog válogatni. De a változatosan étkező szülőknél is előfordul, hogy a gyerek válogat.

Van-e olyan szempont, amire már a hozzátáplálás megkezdésekor figyelni kell? 

Az első és legfontosabb kérdés, hogy a szülő milyen hozzátáplálási módszerben érzi magát biztosnak. Viszont akár pürés, akár BLW, vagyis igény szerinti, darabos hozzátáplálás mellett dönt a család, lényeges, hogy meddig etetik a kicsit, mikortól engedik az önálló evést, illetve mikor vezetik be a darabos ételeket is. Ha például egy kétévest még mindig etetnek és csak pürét kap, az nem jó irány, kórosnak minősül. Emelett fontos, hogy ne épüljön a családi élet a gyerek étkezése köré. Nem kell, hogy a játszótérre piknikkosárral menjünk, mert csak így tudom megetetni, tehát nem kell a gyerekhez mindenáron alkalmazkodni. Viszont az sem elvárható, hogy egy másfél éves végigülje egy többfogásos menüsor elfogyasztását. Napi ötszöri étkezésre ideális beállni, mellőzni a nassolást, kerülni a túlzottan cukros ételeket. Emellett pedig figyelni a gyerek jelzéseire. Akkor üljünk le ebédelni, amikor látjuk, hogy éhes a gyerek, és ne azért tereljük az asztalhoz, mert dél van. Ne külső kontroll miatt egyen a gyerek, hanem azért, mert éhséget érez, és ezt felismerik a szülei, figyelnek az igényeire.

Ha mindezekre figyelt a család, mégis szűk a gyerek által elfogadott ételek listája, mit lehet tenni? Mi számít egyáltalán szűknek?

Ha öt vagy annál kevesebb fajta ételt eszik meg a gyerek, akkor evészavarról beszélünk. Ennek felmérésére ételnaplót használunk, amibe egy hétig minden étkezést vezet a szülő. Fontos, hogy nem csak azt kell rögzíteni: keksz volt a tízórai, hanem nagyon pontosan le kell írni, milyen ízű, milyen márkájú keksz volt az. A szelektíven étkező gyerekek ugyanis rendkívül márkahűek és előfordul, hogy az egyik boltban vásárolt kiflit megeszik, de a másik boltban vett, minimálisan másmilyen kiflit már nem. Az ételnapló átnézése után pedig kidolgozunk valamilyen stratégiát a szülővel közösen a gyerek által elfogadott ételrepertoár bővítésére. A sikerhez fontos, hogy játékosan tudjunk állni az étkezéshez, az új ételek kínálásához. A játékon keresztül ugyanis sokkal könnyebb felkelteni a gyerek érdeklődését.

Milyen játékok vannak erre?

Ha például azt szeretnénk, hogy paradicsomot egyen a gyerek, de ő még meg sem akarja fogni, érdemes ott kezdeni, hogy golyóként gondolunk a rá, amit egymásnak guríthatunk. Ha ebbe már szívesen bekapcsolódik a csemete, továbbléphetünk, és készíthetünk belőle pakolást anyára vagy a babákra, ami során összemaszatolódik esetleg a gyerek keze is. Mi pedig bízunk abban, hogy lesz egy olyan pont, amikor a maszatos kezét megnyalja, és rájön, hogy ez igazából finom. Ezt szakszóval szisztematikus deszenzitivizálásnak nevezzük. Hasonló szempontok miatt a közös főzés is nagyon sokat segíthet. Azt szoktam mondani, hogy

a közös főzés ugyanolyan fontos, mint a közös étkezés.

Az is jó módszer, ha a boltban vagy a piacon választhat egy ételt, mert kíváncsi rá, de ekkor is hagyjuk meg a döntés szabadságát, hogy tényleg megkóstolja-e. Ne legyen belőle baj, ha otthon már visszakozik. Érdemes bevezetni a szalvéta-szabályt. Ezt azt jelenti, hogy kínáljunk új ételeket, de ne legyen kötelező azt megkóstolni. Ha pedig megkóstolja, de nem szeretné lenyelni, mindenféle retorzió nélkül kiköpheti a szalvétába. Ha ezt nem engedjük meg, azzal csak fokozzuk az ellenállását az új ízek iránt. A szimbólumok szintjén is dolgozhatunk, meséket bevonva. Vannak már kifejezetten a válogatósságról, evészavarokról szóló mesekönyvek, amelyek nagyon jól használhatóak a terápiában. Hatéves kor alatt ugyanis nem tudunk racionalitással és észérvekkel operálni.

Milyen ételekkel érdemes kezdeni a repertoár szélesítését? Van valamilyen javasolt sorrend vagy preferencia?

B.T.: Azoknál a gyerekeknél, akik tényleg csak néhány fajta ételt fogadnak el, valójában mindegy, milyen új ennivalót kóstolnak meg, a lényeg, hogy nyissanak. Ha valaki csak pudingot eszik – van ilyen – abban az esetben lényegtelen, hogy kenyeret, almát vagy csokit kóstol meg. Ez az a helyzet, amikor még azt sem feltétlenül vesszük figyelembe, hogy egészséges-e az adott étel. Ezzel ráérünk akkor foglalkozni, ha már szélesebb körből válogat a kicsi. Elsőként a gyereket abban kell támogatni, hogy legyen kíváncsi és nyitott az újra. Ebben pedig ideális esetben mindenki partner. Vagyis a szülő mellett fontos, hogy a bölcsőde, óvoda se mondjon le a gyerekről. Hiába nem eszik a gyerek, nem jó út, ha ki sem teszik az ételt elé. Igenis neki is terítenie kell, és részt vennie az egész étkezés folyamatában. Jó lenne, ha lehetőség nyílna a szelektív evő gyerekeknek is speciális diéta alkalmazására az intézményekben, mint például a laktózérzékenységben érintetteknél, mert a jelenlegi szabályozás mellett nem ritka, hogy az intézményben töltött időben a gyerek semmit nem eszik.

Hogyan élik meg a szülők tapasztalat szerint ezeket a helyzeteket? Vannak kézzelfogható negatív hatások?

B.T.: A szülők nagyon sokszor éreznek bűntudatot, és gondolják azt, hogy elrontottak valamit, ők a hibásak a helyzet kialakulásában. Ez azonban egyáltalán nem biztos, hogy így van. Ha például a hozzátáplálás kezdeti szakaszán valaki megijed egy félrenyeléstől, és utána nem akar a gyerek sem enni, az egy természetes reakció. Fontos azonban, hogy visszataláljon a szülő is a magabiztosságához, és a gyerek is a kíváncsiságához. A bűntudat enyhítése mellett pedig abban van szerepünk szakemberként, hogy enyhítsük az étkezés körüli szülői szorongást.