„Irreális elvárás, hogy az anya szülés után álljon fel és lássa el a babát, hiszen erre van teremtve” – a Mamafonó alapítóival beszélgettünk

A babavárás egy fantasztikus, örömmel és izgalommal teli életszakasz a legtöbb nő számára. Elképzeljük, milyen érzés lesz majd először megölelni a babánkat, milyenek lesznek a vonásai, kire fog vajon hasonlítani. Babaruhákat vásárolunk, aprólékosan megtervezzük a szobáját, megvesszük az első játékait. Izgalommal és talán némi félelemmel készülünk a szülésre.

A várandós anyák egyre nagyobb része vesz részt szülésfelkészítőn és ír szülési tervet – a tájékozódás azonban a legtöbbször csak eddig terjed, a szülés után következő néhány hét már jóval kevesebb figyelmet kap. Kevesen gondolkoznak azon előzetesen, hogy mi vár rájuk, amikor már otthon lesznek a babával. Hogyan fognak összecsiszolódni? Mi az, ami ezt az érzelmekkel és fáradtsággal teli időszakot könnyítheti? Hogyan fog tudni az anya is regenerálódni? Pedig ebben az érzékeny időszakban, amikor rengeteg bizonytalansággal találják szemben magukat a friss szülők, nagyon jól jönne, ha lenne hová nyúlni információért, ha tudnának honnan tapasztalatot szerezni. 

Elveszett a generációk közti tudásátadás

Korábban, amikor több generáció élt együtt, természetes volt, hogy a fiatalabb lányok is segédkeztek a szülésnél, majd testközelből tapasztalták meg, mivel jár egy baba érkezése. Mára – részben a társadalmi berendezkedésünk átalakulása miatt – elveszett ez a tudás. Megváltoztak a kapcsolataink, az életünket körülvevő szabályrendszerek és szokások átalakultak, erősen individualizálódott társadalmunkban már nincs előttünk a korábbi generációk mintája.

Formanek Zsuzsanna perinatális pszichológus, kulturális antropológus, dúla szerint a gyermekágyas időszak nehézségeinek egyik legerősebb forrása az a társadalmi anomália, hogy

a legtöbb mai anya soha életében nem látott újszülöttet a saját gyerekének megszületése előtt,

míg korábban minden lány idejében látta, milyen, amikor baba születik, és közvetetten tapasztalta azt is, mi következik azután. Ez a tapasztalás mára hiányzik az életünkből, nem tapasztaljuk meg, ahogy mindez belesimul az életbe. Ráadásul kialakult egyfajta „nyelvzavar”: ahogy az előttünk járó generációk beszélnek a gyermekágyról, radikálisan eltér a saját tapasztalatainkról, és valahogy nem találkozik a kettő. A párok kérdéseket sem igazán tudnak feltenni, egyfajta transzgenerációs probléma, hogy nincs megfelelő szókészletünk, nyelvünk ahhoz, hogy beszélhessünk a szülés utáni időszakról.

A mai kornak is vannak vívmányai, amik az elveszett tudást pótolnák, ugyanakkor az igazán jó megoldást még keresnünk kell. Entz Sári perinatális tanácsadó, művészetterapeuta például azt tapasztalta, hogy hiába kerül szóba a gyermekágyas időszak a szülésfelkészítőn, akkor még annyira más szakaszban van pszichésen a szülőpár, annyira a szülésre fókuszálnak, hogy nem tudják befogadni a gyermekágyhoz kapcsolódó információkat. Sokkal erősebb felkészítő hatással bír, ha testközelből tapasztalhatjuk meg, mit jelent az újszülöttel való élet a kezdeti időkben.

Az első gyerekem születése után sok kétség volt bennem, hogy jól csinálom-e a dolgom. Biztosan rendben van, hogy néha órákon át csak ülök a babámmal a kanapén, és szoptatom? Biztosan normális, hogy alig lehet letenni, folyamatos testkontaktusra vágyik? Ha  elszaladok zuhanyozni, akkor is azt hallgatom, biztosan nem sír-e, rendben van ez? Ebben az időszakban számomra nagy megnyugvást és megerősítést jelentett, hogy láttam a húgomat, ahogy ugyanezeket a nehézségeket és kételyeket élte meg a saját szülései után. Erőt tudtam meríteni abból, hogy mindez nála is hasonlóan zajlott.

Hiába szembesültem nap mint nap új helyzetekkel, volt egy munícióm, a testvérem tapasztalata, aminek közvetetten én is a részese lehettem, és ehhez mindig vissza tudtam nyúlni. 

Zsuzsi szerint nem véletlen, hogy így éreztem: „Novák Jula, akinek a dúlaképzésén részt vettem, mindig azt mondja, hogy a legjobb felkészülés a szülésre, ha a szülők néhány órát vagy egy napot el tudnak tölteni egy olyan családnál, ahol nemrég született kisbaba. Az ekkor látottak, az átélt élmények kompenzálni tudják azt a tapasztalathiányt, ami abból fakad, hogy már nem a mindennapjaink része a születés. Ha látod, hogy amit te átélsz, amivel te küzdesz, az nem bénaság, hanem más is megéli, az óriási megerősítő erővel bír. A csoportjainkon is ezt a sorstársiasságot igyekszünk erősíteni.”

Ma már nem reális, hogy egy falu legyen körülöttünk

A Mamafonó egy női kör friss anyáknak. Egy olyan biztonságos tér, ahol teret kapnak az anyák szükségletei is, ahol a résztvevők egymást erősítve élhetik meg a kezdeti kihívásokat és találhatnak megoldásokat arra, hogyan szemléljék, ahogy a személyiségük alakul. Az egyik nagy erőssége, hogy az alkalmakon olyan emberek találkoznak, akik hasonló cipőben járnak.

A mai városi létben, egy erősen individuális és teljesítményfókuszú társadalomban, amikor nincs az anyák körül a sokat emlegetett falu, hogy segítsen a gyerekeket felnevelni és kapaszkodót nyújtson a szülőknek, minden ilyen jellegű közösségnek óriási megtartó ereje van.

„Mostanában előszeretettel hangoztatjuk, hogy egy gyerek felneveléséhez egy falura lenne szükség. Ez nagyon romantikus és idillien hangzik, de érdemes elgondolkoznunk arról, milyen ideálképeink vannak a faluról. Ezeket szisztematikusan le kell magunkban bontani, különben csak újabb frusztrációkat generál az érzés, hogy nekem még ez sincs meg, körülöttem még egy erős háló sincs olyan emberekből, akik támogatnának ebben az időszakban. A nagyvárosi életben a korábban meglévő struktúrák alkalmazása egyszerűen lehetetlen. Apró lépésekben viszont lehet ezt a gondolatot, az elvet a városi életre is adaptálni. Például azzal, ha meg mersz kérni egy idegent, hogy segítsen a babakocsit feltenni a villamosra. Vagy azzal, ha látod, hogy a boltban egy anyukának épp kiborul a gyereke, akkor ahelyett, hogy ítélkezően néznél rá, inkább megkérdezed, tudsz-e valamiben segíteni, ha empátiával fordulsz felé, és megerősíted, hogy ez a helyzet bárkivel előfordulhat”– mondja Zsuzsi.

 Sári és Zsuzsi

Az anya mellett álló falu úgy tudott jól funkcionálni, hogy működését erősen szabályozták a szokások, rítusok. A miénktől eltérő társadalmakban, például Koreában ez a rendszer máig megmaradt: ott nem kérdés, hogy a gyermekágyas időszakban jönnek a család idősebb nőtagjai, az anya, az anyós, és segítenek. Nem kérdőjelezi meg senki, hogy ott van-e a helyük, hogy jó-e úgy ringatni a gyereket, ahogy ők csinálják, és biztosan azokat a nevelési elveket szeretné a friss szülőpár is alkalmazni, amit a nagymamák hoznak.

A rituálék sosem önmagukért voltak, mindennek megvolt a maga funkciója. A rituálék teremtettek rendet a káoszban.

Például nagyon erősen szabályozva volt a paraszti kultúrában, hogy ebben a megszenteltnek tekintett időszakban ki léphet be a házba, ki jöhet közel a babához, ki az, aki odamehet a gyermekágyas anya szobájába, ki foghatja meg a gyereket. Nem kellett mérlegelni, döntéseket hozni, hanem rábízhatta magát az anya a hagyományokra. Ez a helyzet pedig egyfajta tiszteletadás is volt az anya állapota felé, hiszen segítette a nőt annak megélésében, hogy ő a babája közelségére vágyik, miközben segítségre is szüksége van. 

Csakhogy ezeket a szokásokat a mai társadalmunkba lehetetlen egy az egyben átültetni – még ha tetszenének is nekünk az elvi alapok. Sári szerint habár vágyakozunk a falu adta idillre, a mai felfogásunkhoz már nagyon nehéz lenne ezt a fajta kollektivizmust hozzáigazítani a gyakorlatban. Nehéz lenne lemondani az egyéni véleményünkről, hogy megválaszthassuk, milyen elveket szeretnénk követni a gyermeknevelésben és arról, hogy szabadon dönthessünk, a segítségért milyen kompromisszumokat vagyunk hajlandóak meghozni.

Kérjünk segítséget!

Jelenleg viszont sokak számára az a realitás, hogy a régi rendszer már, egy új rendszer még nem működik: a korábbi védőháló és a hosszú idő alatt kialakult szokások eltűnésének következtében az anyák magukra maradtak a kezdeti időszakban. A nagyszülői generáció is keresi a helyét, igyekszik jól segíteni, de nagyon könnyű átcsúszni a végletekbe: a túlzott jelenlétbe, amikor már erős határátlépés történik vagy az udvarias távolságtartásba. Az, hogy sok esetben még a nagyszülők is dolgoznak, nem könnyíti meg a helyzetet. Gyakran egyszerűen nincs annyi szabad kapacitásuk, amiből valódi törődést, érdemi segítséget tudnak nyújtani. 

A családok számára való segítségkérését tovább nehezíti az az általános felfogás, hogy egy igazi anya meg tudja oldani ezeket a helyzeteket egyedül is, hiszen a gyereknevelés ösztönösen megy nekik. Sári lát ebben a nézetben egyfajta szépséget is, mert bizonyos szempontból egy pozitívum, hogy a társadalom ilyen erősnek látja az anyákat, ugyanakkor óriási nyomást is helyez rájuk. „Ez egy nagyon nagy elhagyás is.

Irreális elvárás, hogy az anya szülés után álljon fel, és lássa el a babát, hiszen erre van teremtve. Valójában ebben az üzenetben szemernyi empátia sincs.

Az általános társadalmi üzenet, ami épp az individualizmusból fakad, hogy boldogulj egyedül. Ezzel a vállunkon pedig nagyon nehéz azt mondani, hogy márpedig nekem segítségre van szükségem. Ehhez sokszor meg kell haladni saját magunkat, a berögzült szokásainkat.”

Zsuzsi egy fontos szemponttal egészíti még ezt ki: „ez a fajta anyaközpontú felfogás, ami mindent felelősséget az anyára hárít nem csak a rajtuk lévő terhelést fokozza a végletekig, hanem az apákat is szeparálja a rendszerből. Úgy teszünk, mintha az apák nem egyenrangú partnerek lennének, hanem valamiféle másodlagos szereplők. A társadalom intézményrendszerei nem segítik az integrálódásukat, hogy organikusan részei legyenek a családi életnek. Egy védőnői vagy egy orvosi látogatáskor megdöbbenést kelt, ha az apa megy a gyerekkel. Ha pedig mindkét szülő jelen van, általában az anyához beszél az orvos vagy a védőnő, hiába van ott az apa is. Pedig egy erősebb kooperáció a szülőpár között az egész családnak hasznára válna.”

Élethosszig tartó gyermekágy

Sári elmondja, hogy a gyermekágyas időszak, vagyis a szülés utáni első hat hét minden kultúrában egy szent periódus. Ennek az egyik oka, hogy fizikailag ennyi időre van szükség a regenerálódásra, ugyanakkor a léleknek is szüksége van ennyi időre az adaptációhoz. Ez azonban csak az első szakasza egy hosszú folyamatnak. „A hat hét valójában csak a babával való ismerkedés első lépése, de ugyanilyen intenzív időszak a teljes negyedik trimeszter, ami az anya számára továbbra is a regeneráció, szülésfeldolgozás, gyógyulás időszaka. Ezt követően pedig újabb periódusok következnek: fél év, egy év, és így tovább. Robin Lim bába szerint egy nő regenerációjához négy évre van szükség, vagyis az lenne az ideális, ha csak négy év elteltével születne újabb baba a családba. Sőt, szerinte valójában egy anya élete végéig gyermekágyban van, hiszen folyamatosan van dolga azzal, hogy gyermekei vannak, és folyamatosan szembesül újabb megoldandó helyzetekkel, újabb érzelmileg megterhelő kihívásokkal.”

Ha odafigyelünk egymásra, tanulunk egymástól, támogatjuk egymást, ezeket is könnyebb átvészelni.