Így értem el, hogy kiskamasz fiaim még mindig igénylik, hogy felolvassak nekik

Család

Így értem el, hogy kiskamasz fiaim még mindig igénylik, hogy felolvassak nekik

Anya olvass nekem! – hangzik el a kérdés a kisebbik fiam szájából még ma is sűrűn. Én pedig olvasok, rendületlenül. Minden este és a nap bármely szakában. Nemcsak azért, mert a gyerekem kéri és áhítattal hallgatja, amikor századszorra is a legkisebb királyfi győz, hanem azért is, mert én magam is szeretem ezeket a lopva kapott varázslatos tíz perceket, együtt, egymáshoz közel.

Minap egy ismerősöm feltette a kérdést, hogy nem válnánk-e meg szívesen néhány kötet olyan mesekönyvtől, amik az én gyerekeimnek már úgyis „babásak”, és nem jelennek meg többször nyomtatásban. A válaszom azonnali és visszavonhatatlanul elutasító volt. Könyvet el nem adunk. Ezért van az, hogy a mai napig őrzi anyukám azokat a könyveket, amelyekből nekem olvasott fel annak idején, sőt vannak a polcon apukám gyerekkorából ránk maradt kötetek is. Némelyik szakadt, foltos, grafitceruzarajzokkal illusztrált, de nem ez a lényeg. Mindegyik őriz egy érzést, ami számomra megfizethetetlen, és egy aprócska történetet, amit a mesével együtt el szoktam mondani a fiaimnak.

Olvastam tengernyi szakirodalmat arról, miért fontos a mesehallgatás a kicsiknek, de döntően nem ez befolyásolta azt, hogy felolvasó család lettünk. Helyette bennem élt az az igény, hogy a gyerekeim megismerjék azokat a meséket és könyveket, amelyeken én felnőttem. Így a nagyobb fiam már a pocakomban megismerkedett Bóbita tündérrel és a Kis vakonddal. Aztán a megszületése után nem sokkal később, mikor rájöttem, hogy az anyai értelmező szótáramból hiányzik a „gügyögés” kifejezés,

a mesekönyvek rengeteget segítettek számomra feloldani a hallgatag percek csöndjét.

Ugyanis ha ébren volt a fiam, sokszor a mese nyelvén szóltam hozzá. A kisebbik gyermekem – kénytelen kelletlen – már az anyatejjel együtt magába szívta a mesehallgatási ösztönt. Ez volt ugyanis a legjobb módszer arra, hogy a nagyfiam figyelmét lekössem, míg a kicsi eszik.

Ezidőtájt kezdődött el nálunk az esti meseolvasás korszaka is, ami a mai napig tart. Talán más tanácsot sem jegyeztem meg annyira a védőnő repertoárjából, mint azt, hogy a meseolvasás megvonása soha ne legyen a fegyelmezés eszköze. Viszont az is nyilvánvalóvá vált az évek során, hogy mekkora ösztönző erővel bír az esti rutin során, ha elhangzik a fürdőszobában, tessék igyekezni, mert akkor belefér még egy mese a villanyoltásig.

Idővel az is természetessé vált számunkra, hogy könyvet viszünk magunkkal, ha „hosszabb útra megyünk”, legyen az akár csak a két utcával arrébb lévő gyermekorvosi rendelő vagy több órás autózás. Igaz, nálunk eddig nem jelentett kemény ellenfelet a tablet, vagy az okostelefon, de hálás vagyok az „olvasás istenének”, hogy a srácok figyelme kiskoruk óta könnyen leköthető bármilyen könyv segítségével.

Mára már rég túlléptünk Bogyó és Babóca álomvilágán, az állatmesék miliőjén, és komolyabb írásokat olvasunk. De elég egy sanda pillantás, valakitől egy „ábelesz-kóbelesz” felkiáltás és mindenki érti, hogy aznap a jó öreg magyar népmesés kötet kerül terítékre. Mert csodák nélkül nem élet az élet, és ameddig a fiaim ezt akarják átélni a mesén keresztül elalvás előtt, addig minden a legnagyobb rendben.  

Nem tudom, másnál milyen elvek határozzák meg, mi a „jó” és „rossz” könyv gyerek-szempontból. Nálunk a mércét a fiúk állítják fel, hisz ők érzik át igazán, hogy az adott mű az életkoruknak, értelmi szintjüknek megfelelő-e. Én tudatosan elzárkózom attól, hogy befolyásoljam őket, mert szeretném, hogy a gyermeki kíváncsiság és nyitottság minél tovább éljen bennük. Csendben megjegyzem, hogy bőven van vélemény-különbség köztem és a másodszülettem között kortárs írók meséi kapcsán, de mivel ő rajong értük, megtartom a véleményem magamnak. Viszont a zöld kis lengék és az egérmatrózok kalandjai engem is úgy elvarázsolnak, hogy tagadhatatlanul gyermekké válok minden egyes alkalommal az olvasás idejére.

A tízéves nagyfiam többször finoman jelezte már, hogy a suliban raja kívül nem sok gyereknek olvasnak fel otthon.

De azért hozzátette, hogy ő ezt nem bánja.

A kisebb fiam részéről a tanítói jelezték, hogy „látszik a gyereken”, hogy rendszeresen olvasnak neki. Ez a két érv nekem bőven elég ahhoz, hogy addig olvassak fel nekik, ameddig csak igénylik.

Márcsak azért is, mert hiszek abban, hogy egyszer ők is olvasó felnőttekké válnak. Én sokáig azt gondoltam, hogy azzal, ha beiktatjuk a közös olvasást a mindennapjainkba, nyert ügyünk lesz az önálló olvasás megszerettetése terén is. Tévedtem. A nagyfiam ugyan rendszeresen szemezget mindenféle tudományos könyvből, de egyenlőre nem érez magában késztetést regényeket falni. Ezzel szemben a kicsi, aki most kapta meg élete első bizonyítványát, néhány napja berendezkedett az esti olvasáshoz azzal a felkiáltással, hogy ő már önállóan is tud magának olvasni.

Most vasárnap reggel van, hajnali hat óra. A kisebb fiam itt ül mellettem. Előtte kiterítve mesekönyvek… Látja, hogy írok, csöndben vár… majd megszólal: Anya, olvasol nekem?

Ajánljuk még: