Fogj magadnak egy darabot a múltból, ami megtetszik, építsd be az életedbe!

De milyen is volt az a mi időnk? Az ő idejük? Miben volt más, és miért volt jobb? Mi volt az a varázs, az a múltba veszett megfoghatatlanság, amit annyira siratnak? És mi mit hiányolunk? Mire emlékszünk, és miért szeretnénk visszakapni? Repüljünk vissza a múltba, és próbáljuk meg együtt kideríteni!

Ma már szinte minden fiatal szabadságra és függetlenségre vágyik, és mindent meg is tesz annak érdekében, hogy ezt meg is valósíthassa. Nagyon korán kirepülnek, elhagyják a szülői házat – ahova csak hétvégenként járnak vissza, aztán talán egyre ritkábban. Az egykor totyogós gyermekből fiatal lesz, majd felnőtt, idővel pedig a szülőkből nagyszülő válik. Ez az élet rendje. Más korszakok, más dimenziók, elváló és csak alkalomadtán összefonódó életek.

Fotó: 123RF

De nem volt ez mindig így: a régi időkben nemcsak lélekben, helyben is sokkal jobban kötődtek a nagyszülők és más rokonok is a családhoz, így a gyermekek nevelésében, a róluk való gondoskodásban is nagyobb szerep jutott nekik. A gyerekek pedig ezer szállal fonódtak:

papa és mama voltak az élet igazságai, a múlt és jelen összefonódása, az átélt bölcsességek közelsége.

A gondoskodás és figyelem a kedves emlékek és az útravalók megteremtői. A gyermek pedig áldás volt, kincs, a jövő biztosítéka.

Fotó: 123RF

Ha visszautazunk az időben, ennek számos bizonyítékát találhatjuk: már a házasságkötéskor a család megteremtése volt a fő cél, a gyermekáldás reményében pedig egyes területeken sokgyermekes asszonyok hemperegték elő a nászágyat – ezzel biztosítva az áhított célok elérését. Ha ez sikeres volt, és a fiatalasszony áldott állapotba került, minden gondolata és tette akörül forgott, hogy a születendő gyermeke egészséges legyen. Más-más vidékeken más-más szokások és babonák uralták a várandósság időszakát: volt, ahol a fiatal kismama nem vehetett részt temetésen, máshol nem ehetett halat, nehogy a gyermeke némán szülessen. A születendő gyermeket óvták és féltették, sokszor keresztelésig ki sem vihették a szobából. Az első fürdővizekbe különféle tárgyakat csempésztek, hogy felnőve ügyesen bánjon velük, és gazdag élet várjon rá.

Ha a baba éhes volt, megszoptatták, de hogy kellően erős is legyen, már három hónapos kora körül megkezdték a hozzátáplálást. Mai fejjel sokan kikerekedett szemekkel olvashatják, de bizony a hozzátáplálás eleinte semmi másról nem szólt, mint a felnőtt ételek anyai előrágásáról. A gyermek az édesanyja által előre megrágott ételt kapta meg. Ha a kisbaba sokat sírt, cuclit kapott: egy darab kenyeret vagy zsemlét köményes cukros vízbe áztattak, ruhába kötöttek. És igen, igazak a városi legendák: nem volt ritka az sem, hogy a cuclit pálinkába áztatott kenyérrel töltötték meg, ami ma már teljesen elképzelhetetlennek tűnik. Az édesanya pedig nem volt egyedül gyermekével: rokonok, barátok és szomszédok segítették az első időszakban. Nemcsak rá, de egész családjára is sütöttek, főztek, ellátták őket.

Fotó: 123RF

Az elsőszülött gyermek kiemelt felelősséggel tartozott testvérei iránt. Ez nemcsak a család mindennapjaira volt hatással, hanem a jövőre is nevelt: a korai években megtapasztalhatták és kitanulhatták a gondoskodást, a felelősségtudatot, a boldogulás lehetőségeit. A fiúgyermekek apjuk oldalán már egészen korai gyermekkoruktól részt vettek a közösség életében: együtt dolgoztak, segítettek, építették a társadalmi kapcsolatokat. A lánygyermekek anyjuk oldalán hamar kitanulták a házimunkát, a főzés rejtelmeit, és megtanultak felnőttként gondoskodni a védtelenekről. Minden kornak megvannak a szépségei éppúgy, mint árnyoldalai, azonban abban biztos vagyok,

hogy az együtt töltött idő mennyisége és minősége irigyelhető a ma embere számára.

A gyerekek a szabadban játszottak, lefoglalta őket a gyakorlati tapasztalatszerzés, villogások, kütyük és elektronikai uralom nélkül élték mindennapjaikat. Egészen a kilencvenes évek közepéig tulajdonképpen csak két tévécsatorna volt, ezeken mindig ugyanakkor esti mese. Nem volt veszekedés a „mit nézzünk”-ön, nem volt frusztráció és abból fakadó kitörések sem. Forgott a diavetítő, amit az édesanyák bársonyos hangja tett ámulatba ejtővé, a könyv lapjainak sercegése pedig egy különleges utazásra invitálta a gyermeki lelket minden egyes este. Közös vacsorák, közös főzések. Zeneszó, éneklés, társasjáték, vagyis idő, átélt pillanat, sose múló emlékek.

Életünknek biztos alapot adott a napirend, lelkünket feltöltötte a ránk szánt idő. Mozogtunk, ha esett az eső, ha fújt a szél, hemperegtünk a hóban és tűrtük az égető napsütést. Következetes és határozott keretek között nőhettünk fel, amiben adott volt a tisztelet. Képesek voltunk valódi emberi kapcsolatok kialakítására, amelyeket becsben tartottunk és féltve őriztünk. Igen. Számos olyan múltbéli eszme és érték van mögöttünk, amelyek a mai világból veszendőben vannak. És igen: régen sem volt minden fenékig tejfel – hiszen ahány élet, annyi történet. Egy dologban viszont biztos vagyok:

ha fel tudjuk fedezni a számunkra követendő példát elődeink mindennapjaiban, és megfelelően alkalmazzuk azokat saját életünkben is, akkor a való világ olyan oldalait tapasztalhatjuk meg, amelyek nélkül kár lenne leélni életünket.

Ha egy-egy nyugodtabb napon időt szánunk arra, hogy szüleink, nagyszüleink emlékeit együtt idézzük fel, akkor ne legyünk restek megkérdezni: ők hogy mívelték akkor az életet? Egy-egy kedves szokás, egy-egy mosolyogtató történet elég lehet ahhoz, hogy a modern világ rohanásában kicsit mi is lelassítsunk, és egy új színt mutassunk meg gyermekeinknek – és kicsit önmagunknak is.

Nyitókép: Anita Jankovic/Unsplash