Bababömböltető verseny Japánban – meg az én életemben

Úgy legyen. Nincs véleményem, ha náluk ez a kultúra része, hát bömböljenek kicsit a csemeték. Én a magam részéről a sok, gyereksírással teli év után úgy vélem, nincs idegtépőbb, cselekvésre sürgetőbb hang egy kisbaba bömbölésénél, eszembe se jutna versenyszámot faragni belőle. Jobb a csend, nem?

Mert a babasírás olyan frekvencián szól, hogy arra azonnal ugrik minden édesanya, meg az apák is. Nem csak a szülők ugranak, a szülők szíve is majd kiugrik a helyéről, főleg amikor a sírás köhögésbe torkollik. Meg amikor a tapasztalatlan szülő úgy hiszi, jajistenem mindjárt megfullad a gyerek, hát nincs már levegője.

Csak halkan jegyzem meg, annyi év tapasztalat után a pár hónapos egyik unokámnál majdnem újra bedőltem ennek a dolognak, úgy ám. A történtek szerint még mindig képes vagyok megrémülni, baja ne legyen a gyereknek attól a nagy sírástól. Akkor történetesen az okozta a galibát, hogy nem volt jelen az édesanyja, és én magam is kiléptem egy pillanatra a látóteréből. Rosszul tettem, mert cserébe

egy majd másfélórás előadást kaptam,

de olyat ám, hogy végül hívtam az anyját: mindegy mit ígértem, mindegy ő mit csinál, most jöjjön, mert jaj. A gyerek meg csak bömbölt és bömbölt, hiába járkáltam vele, hiába gurguláztam, mondókáztam, simogattam, letettem, felvettem, öleltem, szerettem.

Csinálhattam én bármit, akkor már csak az anyja kellett neki, aki persze repült. Pontosan fél perc alatt nyugodott meg a kicsi az anyja kezében, és ugyan vádlón hüppögött még kicsit – biztos akkor mesélte el, hogy egy pillanatra másra, és nem rá figyeltem –, azért hamar abbamaradt az a nagy sírás. Előtte meg úgy hörgött, hogy komolyan azt hittem, nyomban megfullad.

Kicsit sírt utánad, kicsit bömbölt, aztán már jól érezte magát – mesélte néha Dédó vagy a volt anyósom is, amikor ők vigyáztak a gyerekeimre. Máskor meg hazahozták az aktuálisan náluk lerakott gyereket, mert  akkor meg „úgy sírt utánad, hogy majd’ beleszakadt a kis szíve”. Dédó rosszul viselte, ha sírtak a gyerekek a jelenlétében, akkor a szokásosnál is nagyobb erővel törekedtem arra, hogy megnyugodjon a csemete, mert láttam, mennyire behúzza őt a helyzet, mennyire sajnálja a kicsit és mennyire a gyerekkel érez együtt.

Kutyakötelességem volt síráscsökkentő üzemmódba kapcsolni.

Nem bántam, mert fülsértő a gyereksírás, én se bírtam.

Mindig sajnáltam a csecsemőosztály ápolóit, biztosan megterhelő lehet egész nap ezt hallgatni. Pedig létezik olyan szakma is, ahol az illetőnek azt kell elérnie, hogy sírjanak a kicsik. Hogy hol? Hát a filmiparban. Ám Elaine Hall – aki a filmipar különböző területein dolgozik együtt gyerekekkel – nemcsak sírásra készteti a kicsiket, de nevetésre is. Szerinte nevetésre könnyebb rávenni a kicsiket, mint sírásra. De azért sikerül az is neki, mégpedig egy roppant egyszerű módszerrel: úgy tesz, mintha ő maga is sírna. A gyerekek egy pillanat alatt utánozzák viselkedését. Ha meg azt szeretné, hogy ne sírjanak, akkor abbahagyja a sírást és biztosítja a kicsiket a felől, hogy minden rendben van.

A való életben azonban nem is olyan könnyű a sírásra hajlamos gyereket nevetésre bírni, hiába vannak jó kis módszerek. Ami beválik az egyiknél, hatástalan a másiknál. Valóságos babasuttogóvá kellene néha válni, hogy elérjük a célunkat. 

Olykor belefutok a szülők megkönnyebbült sóhajába, ha váratlanul betoppanok valamelyik unokához: „Úristen, de jó, hogy jöttél, egész nap bömbölt”… és olyankor a kifáradt szülők a kezembe nyomják a gyereket, aki egy perc alatt megnyugszik nálam, és én diadalmasan besöpröm a dicsérő szavakat a holtfáradt szülőktől. Pedig tudom, éppen abban a percben érkeztem, amikor a gyerek már annyira kifáradt, hogy magától is abbahagyta a volna a sírást. Azért szívesen páváskodok a megmentő szerepben, ha így alakul, és csak magamban somolygok. Meg összenézek cinkosan a kicsivel, aki mintha értené az egész helyzetet: néz ám ragyogó szemmel, hogy most aztán dajkáljam, ha már szerzett néhány piros pontot nekem.