A nagyszülők egy része azért tart az unokázástól, mert fél, hogy nem tud olyan programot felkínálni neki, ami lekötné az utódot. Ha mégis rájuk bízzák a szülők a kicsiket, marad a tévé vagy a telefon. Pedig a gyerekek – tapasztalataim szerint – a nagyszülőktől nem azt várják, hogy a Holdra vigyék őket. Bőven elég a személyes jelenlét, a nagy beszélgetések, a figyelem, ugyanis abból van a legkevesebb a gyerekeknek, abból jut a legkevesebb az elfoglalt szülők mellett, így az a szeretettel teli feléjük fordulás, amit mi adhatunk az unokáknak, az igazi érték, valóban gazdagítja őket, táplálja a lelküket.
Én sose féltem attól, hogy ezt megunják, vagy kevés leszek nekik.
Pedig a legtöbb esetben én se világjáró utazásra viszem őket. Sőt, néha – főleg a zimankós, köhögős, nyálkás időben – a lábunkat se tesszük ki a lakásból. Kuckózunk boldogan egy-egy bögre forró csoki mellett, és nem teszünk mást, csak ledumáljuk a csillagokat is az égről.
Az első és a teljes napunkat átszövő tevékenység: a csacsogás. Az összes unokával a világ összes témájáról lehet beszélgetni. Lehet panaszkodni is, keseregni, megsúgni szívük kis bánatát, és én hálás vagyok, hogy olyan kapcsolatban lehetek velük, amibe ez belefér, hogy ezt a bizalmat megszavazzák nekem. Ám a legtöbbször csupa vidám dologról esik szó. Úgy burkolózunk a szavakba, mint egy puha meleg plédbe minden alkalommal – közös a boldogság.
Ez azonban feltételezi azt is, hogy nem négy-öt, hanem egy unoka van aktuálisan nálam, a bizalmas, csordogáló beszélgetésre ez ad lehetőséget. Ha már kettő unoka kerül be a nagyi-térbe, rögtön más a felállás, akkor ugyanis elkezdenek vetélkedni a figyelemért. A nagy beszélgetne, a kicsi ölbe vágyik, cirógatásra, mesére.
Mit teszek ilyenkor? Először is főzünk valami finomat közösen, mert főzés közben úgy szalad az idő, mintha kergetnék. Különben is a jóllakott gyerek sokkal kezelhetőbb, főleg, ha a kedvenc fogásával tömte meg a bendőjét. Például palacsintával. Egy nagyi a palacsintasütéssel nem igazán tud mellélőni – így ajánlom jó szívvel mindenkinek ezt a jó kis programot. Tudjátok, hogy mi a titok? Az, hogy a palacsinta nem attól lesz finomabb, mint máshol, mert ügyesebb a nagyszülő a konyhában (jó, néha lehet az is az ok), inkább attól, hogy a palacsintasütés nem kapkodós, nem egy kötelező kör, hanem kaland, íz-utazás, boldog együtt töltött idő, ahol az elrontott darabok nem feszültséget, hanem derűt hoznak. Meg olykor füstöt, palacsintaszagot az egész lakásban, baracklekvár-csöppöket az asztalon, a konyhapulton, kiszóródott kakaót a padlón, olajos maszatolást a tűzhely tetején. Ám mindez együtt olyan boldogító, hogy egyszerűen nem ad okot a panaszra.
Nálam mintha teljesen mindegy lenne, hány éves az unoka, a 14 éves pont úgy, mint az egyéves, ott szeret lábatlankodni, ahol én vagyok, azt szereti tenni-venni, amit én teszek. Épp emiatt nem kell előre programokat terveznem, ráfeszülnöm az érkezésükre, vagy extra dolgokat felkínálni. Sosincs unatkozás, pedig csak közösen pakolunk, közösen főzünk, rakjuk el a tiszta ruhát, rajzolunk, festünk, mesét írunk vagy mondunk, építünk nagy tornyot, bábozunk – egyre megy.
Az együttlét maga a program, egyben ajándék, ami csak a miénk.
Az egyik legnagyobb öröm ebben a helyzetben, hogy nem kell tökéletesnek lennem, és nem kell soha többet kicsikarni magamból, az időből, a helyzetből, mint ami természetes módon adja magát, mert az unokázás az nem extra feladat, nem fejtörést okozó program, hanem a közös élet maga.
Ajánljuk még:
Hajnali madarásztúra, tógában vonuló római polgárok és játékos piknik – hétvégi gyöngyéletünk állomásai
Évszakok és legendás figurák lapjain visszakacsintó történelem – csak játszol vele, vagy ismered is a magyar kártyát?
Udvariasság mögé rejtett őszinteség: tanulhatnánk a japánoktól a honne és tatemae kommunikációjáról
