Család

Az együttlét maga a program – luxus helyett azt adom az unokáknak, amire a leginkább vágynak

Nagymamának lenni csodálatos, és egyben olykor nehéznek tűnő feladat. Néha csak rövid időt tölthetünk az unokával, és amúgy is sok a feladat, ezért amikor együtt vagyunk, szeretnénk mindenképp megmutatni, mennyire szeretünk, mi mindenre vagyunk képesek (a gyerekért). De azt hiszem, tévút ez, mert az unokáknak valójában nincs szüksége semmi másra, csak az együttlétre. Ha pedig az megvalósul, nem az a kérdés, mivel teljen el az idő, hanem az, hogyan.

A nagyszülők egy része azért tart az unokázástól, mert fél, hogy nem tud olyan programot felkínálni neki, ami lekötné az utódot. Ha mégis rájuk bízzák a szülők a kicsiket, marad a tévé vagy a telefon. Pedig a gyerekek – tapasztalataim szerint – a nagyszülőktől nem azt várják, hogy a Holdra vigyék őket. Bőven elég a személyes jelenlét, a nagy beszélgetések, a figyelem, ugyanis abból van a legkevesebb a gyerekeknek, abból jut a legkevesebb az elfoglalt szülők mellett, így az a szeretettel teli feléjük fordulás, amit mi adhatunk az unokáknak, az igazi érték, valóban gazdagítja őket, táplálja a lelküket.

Én sose féltem attól, hogy ezt megunják, vagy kevés leszek nekik.

Pedig a legtöbb esetben én se világjáró utazásra viszem őket. Sőt, néha – főleg a zimankós, köhögős, nyálkás időben – a lábunkat se tesszük ki a lakásból. Kuckózunk boldogan egy-egy bögre forró csoki mellett, és nem teszünk mást, csak ledumáljuk a csillagokat is az égről.

Az első és a teljes napunkat átszövő tevékenység: a csacsogás. Az összes unokával a világ összes témájáról lehet beszélgetni. Lehet panaszkodni is, keseregni, megsúgni szívük kis bánatát, és én hálás vagyok, hogy olyan kapcsolatban lehetek velük, amibe ez belefér, hogy ezt a bizalmat megszavazzák nekem. Ám a legtöbbször csupa vidám dologról esik szó. Úgy burkolózunk a szavakba, mint egy puha meleg plédbe minden alkalommal – közös a boldogság.

Ez azonban feltételezi azt is, hogy nem négy-öt, hanem egy unoka van aktuálisan nálam, a bizalmas, csordogáló beszélgetésre ez ad lehetőséget. Ha már kettő unoka kerül be a nagyi-térbe, rögtön más a felállás, akkor ugyanis elkezdenek vetélkedni a figyelemért. A nagy beszélgetne, a kicsi ölbe vágyik, cirógatásra, mesére.

Mit teszek ilyenkor? Először is főzünk valami finomat közösen, mert főzés közben úgy szalad az idő, mintha kergetnék. Különben is a jóllakott gyerek sokkal kezelhetőbb, főleg, ha a kedvenc fogásával tömte meg a bendőjét. Például palacsintával. Egy nagyi a palacsintasütéssel nem igazán tud mellélőni – így ajánlom jó szívvel mindenkinek ezt a jó kis programot. Tudjátok, hogy mi a titok? Az, hogy a palacsinta nem attól lesz finomabb, mint máshol, mert ügyesebb a nagyszülő a konyhában (jó, néha lehet az is az ok), inkább attól, hogy a palacsintasütés nem kapkodós, nem egy kötelező kör, hanem kaland, íz-utazás, boldog együtt töltött idő, ahol az elrontott darabok nem feszültséget, hanem derűt hoznak. Meg olykor füstöt, palacsintaszagot az egész lakásban, baracklekvár-csöppöket az asztalon, a konyhapulton, kiszóródott kakaót a padlón, olajos maszatolást a tűzhely tetején. Ám mindez együtt olyan boldogító, hogy egyszerűen nem ad okot a panaszra.

Nálam mintha teljesen mindegy lenne, hány éves az unoka, a 14 éves pont úgy, mint az egyéves, ott szeret lábatlankodni, ahol én vagyok, azt szereti tenni-venni, amit én teszek. Épp emiatt nem kell előre programokat terveznem, ráfeszülnöm az érkezésükre, vagy extra dolgokat felkínálni. Sosincs unatkozás, pedig csak közösen pakolunk, közösen főzünk, rakjuk el a tiszta ruhát, rajzolunk, festünk, mesét írunk vagy mondunk, építünk nagy tornyot, bábozunk – egyre megy.

Az együttlét maga a program, egyben ajándék, ami csak a miénk.

Az egyik legnagyobb öröm ebben a helyzetben, hogy nem kell tökéletesnek lennem, és nem kell soha többet kicsikarni magamból, az időből, a helyzetből, mint ami természetes módon adja magát, mert az unokázás az nem extra feladat, nem fejtörést okozó program, hanem a közös élet maga.

Ajánljuk még:

„Nem volt képes megszülni normális módon?” – Anyósokról, őszintén

Életünk sokszereplős vígjáték, amelynek forgatókönyvét nem is mindig mi írjuk. A nagyszülők és szülők törekvései sokáig jóval erősebbek lehetnek saját növekvő akarásunknál, de egy nagyobb és pláne egy utánunk érkező kistestvér is bőven képes műsorvezetőként beköltözni a mi életünkbe – legalábbis időlegesen. Aztán ott vannak a távolabbi és a szerzett rokonok is, mert a párválasztáskor ugyebár egy anyóst és egy apóst is kapunk ajándékba. Így volt ezzel olvasónk is, akinek nem volt egyszerű dűlőre jutni a családdal. Az ő történte következik.