A második dackorszak születése: kiskamasz a családban

Család

A második dackorszak születése: kiskamasz a családban

Anyuka áll a pénztárnál, fél kézzel pakol, másik fél kézzel a gyerekét csitítja. Egyre csak mantrázza a visító kétévesnek: Jól van, Etelka, mindjárt végzünk. Ügyes vagy! Nyugodj meg, már nem sok idő! A pénztáros a blokkal együtt szép napot kíván és hozzáteszi: Anyuka, hogy maga milyen türelmes Etelkával! Mire anyuka rávágja: Köszönöm szépen, de Etelka én vagyok!

Na de hát kérem, így van ez, míg világ a világ. A dackorszak egyszer csak véget ér, a szülői türelem meg végtelen. Vagy legalábbis többnyire a végtelenbe tart, mint a párhuzamos egyenesek. De aztán eltelik néhány év viszonylagos nyugalomban és újra mintha a feje tetejére állna a világ. Mondom én ezt, akinek a nagyfia már túl nagy ahhoz, hogy kicsi legyen és túl kicsi ahhoz, hogy nagy legyen.

Szóval kamaszodik. Testileg, lelkileg, szőröstül, bőröstül. Itthon még jön, odabújik hozzám, de ma reggel a tilosban parkoló autó sofőrjének – aki szerencsére nem volt az autóban – már férfiasan hátrahagyott néhány keresetlen mondatot. Mikor aztán a rosszallásommal kiegészítettem ezt, észrevette magát, és újra kisfiúvá változott. Keresi önmagát, én meg mondogathatom magamnak újfent a kissé átírt mantrát: Marika, nincs gond, nyugi, menni fog.

A kétévesek hisztijét a szülők vagy rájuk hagyják, vagy nem, nekem ez a meglátásom. Azonban a kiskamaszkorba lépő porontyok allűrjeivel szemben már sokan kemény kézzel szembeszállnak, mondván, elérkeztek arra a csatamezőre, ahol bizonyítaniuk kell, ki a főnök.

Bevallom, a mi anya-fiú kapcsolatunkban is megjelentek az utóbbi időben olyan vitapontok, amiket korábbról hírből sem ismertem. Ilyen a szanaszét hagyott kulacs, uzsonnás doboz és edzőcucc, a flegma beszólások hada, és az üvöltő rádió. Mindhárom terület megérne külön-külön egy misét.

Mindannyian tudjuk, hogy egy kiskamasz lusta és szétszórt. De azért tegyük a szívünkre a kezünket, és valljuk be, olykor mi szülők is ludasok vagyunk, ha mindent rájuk hagyunk. Én sokáig elfogadtam azt a tipikus „anya-mindent-megold” szerepkört, amit sok anyuka felvállal csak azért, hogy rend legyen otthon. Rend is lett, de közben én vesztem el a teendők között, így saját hibámból okulva változtattam a hozzáállásomon. Itthon tudják rólam, hogy olyan vagyok, mint egy jó papagáj: elmondom ötször-tízszer-százszor, hogy ha hazajössz, az első dolgod az üres dobozok-kulacsok kipakolása a konyhában (nem az előszobában, nem a lépcsőn és nem a folyosón), mert csak úgy fognak reggel megtöltve újra rendelkezésre állni. A szennyes ruhának pedig a szennyeskosárban van a helye, kerek nyolc lépésnyire a bejárati ajtótól… Ennek ellenére volt, hogy találkoztam már hétfőn reggel péntek óta „véletlenül” aszalódó fél szendviccsel, miközben az edzőcucc meg elfelejtődött kimosódni magától. Nem bántam. Érdekes módon, néhány hét alatt lecsökkent az ilyen esetek száma, mindenféle harc nélkül.

A gyermekem által rendkívül nagyfiúsnak gondolt megjegyzések kapcsán már nem ilyen egyszerű a helyzet. Örömmel veszem, hogy van véleménye, választékosan meg is tudja fogalmazni, viszont azt még meg kell tanulnia, hogy nem mindig jó, ha azonnal, gondolkodás nélkül ki is mondja. Pláne, ha ez nagyfiúsnak gondolt hangnemmel és nem kis csibészséggel társul. Szerencsére eddig a figyelmeztetés elég volt, hogy észrevegye magát egy-egy kellemetlen helyzetben, ám azt hiszem, minél kisebb lesz köztünk a magasságbeli különbség – mivel a cipőméretben már azonos szinten járunk – annál vehemensebben fogja képviselni a maga érdekeit.

Én úgy érzem, hogy ezen a téren nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt. Elvárhatom, hogy mindig szabályszerűen viselkedjen, de akkor nem sok tér marad a személyes kibontakozásának. Egyáltalán mi a jó taktika?

Egyébként a fiam szerint ő, a maga tíz kerek évével sokkal többre képes, mint azt mi gondolnánk. Önállóan, egyedül. A nehézség abban rejlik, hogy vannak olyan dolgok, amelyek még nem az ő életkorának megfelelőek. Ugyanis ő fejben mindig alkot, a műhelyben meg kivitelez. Olykor türelmetlenül. Mi meg próbáljuk visszafogni türelmesen, mert nem szeretnénk, ha egy-egy ilyen akció után például egy ujjal kevesebb maradna bármely kezén. Ebből vannak ám szép harcok.

Némelykor hangosak, mint a rádió, ami ugyancsak az életkora előrehaladtával egyre hangosabb. Gyermekem elmondása szerint a suliban minden szünetben szól a zene, óriási a hangzavar, és ez olyan jó. Számomra pedig, aki tudvalevően a szünet rajongója a zenében, pont idegesítő.

És itt jött el az a pont is, amikor eszembe jut saját kamasz-önmagam, aki ugyanezt művelte, és anyám, aki volt, hogy veszekedett és volt, hogy csendben rám hagyta. Ezt is, meg a pirosra befestett hajamat, a rojtosra taposott trapéznadrágomat, a rendszeresen – szándékosan – otthon hagyott uzsonnámat. És most jövök rá, hogy milyen jól tette. Én is így fogom tenni. Mert hiszem és tudom, hogy a kamaszodni természetes, tökéletes és szükségszerű. Harcolni már korántsem. Nem is érdemes.

Ajánljuk még: