Család

„A férjem elejtette szúrás közben a fecskendőt, ami így csak lógott ki a hasamból” – Lombikozni egyszerre rideg és romantikus

A kilencvenes években hallottam először a lombikbébikről. Gyerekként úgy gondoltam, hogy ők mások, mesterségesek, laborban összerakott emberek. Majd ahogy fel-felcseperedtünk, egyre többen „lombikoztak” körülöttünk, és kezdett általánossá válni, hogy vannak, akiknek könnyen jön a baba, és vannak olyanok is, akiknek kell egy kis segítség. Utóbbiak csoportjába tartozom magam is.

Az esküvőnk után szinte azonnal arcon csapott minket az élet. Mint egy jéghideg vödör víz, éppen úgy ért bennünket a hír: mi, ketten, együtt talán még lombikkal sem fogunk tudni gyermeket teremteni. Szomorú helyzetünkbe együtt sínylődtünk, mindkettőnket egyformán érintett a fájdalom, a veszteségérzet.

Évek teltek el a lemondás, megbékélés, majd az újra felbukkanó gyermek utáni vágy hullámaiban, mígnem egy szép őszi napon a hasonló cipőben járó

barátnőm váratlanul átadta a saját, magánintézményben foglalt időpontját, és ezzel ajtót nyitott számunkra egy új világ felé.

Az addigi sorozatos elutasítások után találkoztunk egy lehetetlent alig ismerő orvossal, aki azt mondta, ebből akár még közös gyereket is lehet alkotni – ezzel a félmondattal pedig mindennél többet érő reményt adott nekünk.

A lombikozás egy halom vizsgálattal kezdődött: az egyszerű vérvételtől indulva a szemészeten, endokrinológián, andrológián és nőgyógyászaton át szinte a lábujjunk állásáig minden területet érintő vizsgálódássorozat részesei lettünk. Valószínű, hogy a kromoszómáink vizsgálata nem pont a lábujjainkra volt kíváncsi, de a lényeg, hogy tényleg teljeskörűen feltérképezték a testünket az orvosok, és több is kiderült rólunk annál, mint amiről korábban tudtunk. Részemről egy inzulinrezisztenciával kellett bónusz feladatként megküzdeni, aminek a sikeres legyőzésében a szigorú diéta és mozgás segített. Miután ezt megtudtuk, kiderült az is, hogy a stimuláció csak akkor kezdődhet, amikor már a lehető legjobb állapotba kerül a testem, és a férjemé is. 

Ekkoriban rémtörténetek garmadáját hallgattam meg a stimuláció témájában, melyekben a többség azzal riogatott, hogy a szuriktól szörnyen megváltozik a testem és úton-útfélen bőgni fogok. Nos, én

nem bőgtem, nem híztam, nem folytam szét. Ellenben megtapasztaltam egy csomó olyan dolgot, amiről soha senki nem beszélt. 

Például nem mondták, hogy be fog keményedni a bőr a hasamon; hogy ha picit rosszul adjuk be a szurit, véraláfutásos leszek; hogy egy idő után elfogy a hely, ahova be lehet szúrni; és hogy bármennyire olyan, mintha bírnám lelkileg, egy ponton már annyira megterhelőnek fogom érezni a mindennapos rutint, hogy a kínok kínját élem át minden egyes szúrásnál.

Elöljáróban tisztáznom kell, hogy engem nem zavar a tű látványa, sőt: kevésbé fáj, ha látom, mi történik. Ez mindenkinél más, úgyhogy aki nem bírja, inkább ne nézze! Nálunk többnyire a férjem szúrta, mondván: ne csak én szenvedjek. Eleinte nem tűnt nehéznek, csak tettük a dolgunk, aztán elmentünk dolgozni, utána siettünk haza a délutáni szuriért (vagy vittük a moziba, mert ilyen is volt). Ennek az időszaknak is megvolt a maga varázsa, ezek a pillanatok is összehoztak minket. Például egy alkalommal a férjem elejtette szúrás közben a fecskendőt, ami így csak lógott ki a hasamból. Annyira lefagytunk, hogy pár másodpercig nem mozdultunk, csak egymásra és a hasamra pillantgattunk felváltva. Végül a malőrből felocsúdva óvatosan befejezte a beadást, és ahogy kihúzta a tűt, úgy buggyant ki belőlünk a felszabadító röhögés – azóta is emlegetjük.

A „stimu” (ahogy a lombikosok becézik) vége után pár nappal jelentkező aurás migrénre sem figyelmeztetett senki, de miért? Mert nem szokványos, nem jelentkezik mindenkinél, sőt, valószínű, hogy én voltam a ritka kivétel. Nekem más a testem és a lelkem is, velem így alakult.

Fontos, hogy mindenki, aki lombikozik, ismerje önmagát, és készüljön fel arra, hogy erre nem lehet felkészülni.

Egyszerűen sodródunk, tesszük, amit tennünk kell, hogy sikerre vigyük a projektet, amiért vásárra visszük a bőrünket – szinte szó szerint. Aztán ki így, ki úgy éli meg. 

Ha egyet javasolhatok, akkor azt mondom, hogy senki ne beszélgessen más lombikosokkal, ne osszák meg egymással a tapasztalataikat – vagy, ha muszáj, akkor csak a jókat –, mert borzasztóan rossz hatással tud lenni, ha folytonosan rémtörténeteket hallgatunk vagy éppen mesélünk. Ráadásul mindenkinek más a szervezete, mindenkinek más lesz az élménye is, így jórészt fölösleges az ijesztgetés. Nem kap minden lombikos migrénes rohamot, és nincs több esélye annak, akiben hemzsegnek a petesejtek.

A beültetésre hárman vártunk egy kórteremben. Volt, akinek közel harminc petesejtet szívtak le és egy termékenyült meg. Volt, akinek egy megtermékenyített petesejtből egy élte meg a kritikus ötödik napot (mindenhol más a protokoll: van, ahol csak négy nap, ami máshol öt – ebből is látszik, miért nem érdemes összehasonlítgatni). Nekem ötből négy termékenyült meg, és három élte túl a kritikus napokat a petricsészében. Mégis csak egy gyermekem született, pedig mindet vállaltam, de ez egy másik történet.

A műtő ridegségében mosolygó szakemberek vártak. Mintha mindenki ünneplőbe öltözött volna az eseményre, amikor átadják dédelgetett ajándékukat, a kisbabánkat. Annak ellenére, hogy lábaimmal a

kengyelben, tökéletesen kiszolgáltatott pózban feküdtem, könnyekig hatódva járt át a boldogság.

A felém fordított monitoron követtem a kis vonalat, amin keresztül a doktor úr bevezette babánkat a méhembe, és láttam, ahogy kilövődik a vékonyka csőből. Mintha egy csillag villant volna fel az űrben, úgy jelent meg a kis pöttöm pöttyöm méhem melengető sötétjében. Leírhatatlan kapcsolódás volt.

A következő két hét arról szólt, hogy a kisbabánk megkapaszkodjon. Én ezt mantrázva sétálgattam, pihengettem és vártam a korábban soha nem látott pozitív tesztet. Idő előtt teszteltem, de szerencsémre halványan máris mutatta, várandós vagyok. Így lett első beültetésből első gyermekünk a szeretett fiunk.