A téli sportok adta örömökről és alpesi látványról ugyanakkor nem szerettem volna végérvényesen lemondani csak azért, mert nem állok biztos lábakon a lécen, és félek a sebességtől. Így jött az az ötlet, mi lenne, ha a sílécet idén hótalpakra cserélném? Azon sem begyorsulni nem lehet, sem meredek lejtőket nem kell kerülgetni, és még különleges felszerelés sem szükséges hozzá. Mindez elméletben nagyon jól hangzik, de vajon a gyakorlatban is működik? Az élményért nem mentem messzire, mindössze a közeli szomszédunkba, Ausztriába utaztam, ahova anyukámat is magammal vittem.
A Budapestről kicsit több mint három óra távolságra fekvő Rax-hegy felé vettük az irányt, amelynek lapos teteje minden korosztály számára ideális terepet biztosít a hótalpas túrához. Megérkezve a helyszínre egy kicsit csalódottan konstatáltam, hogy hozzánk hasonlóan itt sincs sehol egy deka hó, pedig február van, de azért bizakodva léptem be Ausztria legelső, 1926 óta működő, kabinos felvonójának a belsejébe.
Az üvegkalitkában való 1000 méteres szintemelkedés egyébként önmagában is klassz élmény volt. Főleg, hogy a tériszonyom sem jött elő, pedig máskor kocsonyaként szoktam remegni egy-egy szakadék vagy meredek lejtő szélén.
Alig nyolc perc felvonózás után máris az 1600 méteren fekvő Berggasthof épületénél találtuk magunkat, ahol helyben kölcsönözhető talppal és bottal a Rax-fennsík felé vettük az irányt. A lecke fel volt adva. Előttem ugyanis olyan híres emberek jártak itt, mint Sigmund Freud vagy Viktor Frankl, akik a Raxot életük hegyének nevezték, és szuperlatívuszokban meséltek róla. A hely pedig szerencsére nem okozott csalódást.
Ameddig a szem ellátott, gyönyörű havas hegyek és völgyek uralták egészen Semmeringig a horizontot, a talpunk alatt pedig méteres hótakaró ropogott. A könnyen felcsatolható talpak segítettek abban, hogy ne süllyedjünk el benne, és erőfeszítések nélkül tudjunk lépdelni a havon. Az optimális tömegeloszlást segítő, bakancsra húzható talpas technika egyébként nem újkeletű megoldás, már 2000 évvel ezelőtt élt őseink is használták és ismerték, szabadidős tevékenységként viszont nem túl hosszú múltra tekint vissza.
A Raxon számtalan túraútvonal közül választhatunk, amelyeknek egyedül, kutyával vagy túravezető segítségével neki lehet vágni mindenféle előképzettség nélkül. Az egyik legszebb panorámaútvonal a Praterstern útjelző tábla mellett elhaladva az 1642 méter magasan fekvő Ottohausig, majd a Seeweg mentén a Neue Seehüttéig vezet. Bár a táv 12 km, erőfeszítéseink jutalma a Schneebergre nyíló, gyönyörű kilátás lesz.
Menetközben az egyébként nagyon szimpatikus volt, hogy ugyan vannak kihelyezett szemetesek, de ki van rájuk írva, hogy a kukák ürítése nem rendszeres. Pont ezért én sosem szoktam erdei szemetest használni, inkább hazaviszem magammal a hulladékot, legyen az almacsutka, papír vagy más. Hiszen nemcsak a szemét elszállítása problémás egy erdőben vagy hegyen, hanem a szél is kifújhatja, illetve a madarak, állatok is elhordhatják belőle a szemetet.
Visszatérve a Berggasthof épületébe, egy almás rétes és gőzölgő tea mellett megpihentettünk, és kinyújtottuk immár hótalpaktól megszabadított lábainkat, és a békebeli időket idéző csipkefüggöny mögül néztük, hogyan kavarja a havat a szél. Csodás élményekkel teli nap volt. A Rax tökéletes helyszín volt egy új sport kipróbálásához, segített kiszakadni egy kis időre a hétköznapok forgatagából. A felhők fölé hótalpakon emelkedni igazán emlékezetes program. Bátran és jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki téli csodavilágra vágyik, és szeretné kirándulását egy kis adrenalinnal megfűszerezni. De csak annyira, hogy miként a húslevesnek is jót tesz egy kis csípős, úgy a télnek is a hótalp.
