Nem kudarc, csak majdnem-siker! – Ilyen a világ a dobogó negyedik helyéről

Aktív

Nem kudarc, csak majdnem-siker! – Ilyen a világ a dobogó negyedik helyéről

Sokáig hittem azt, hogy az egyetlen valamirevaló teljesítmény a dobogós hely, egyedül az ér valamit, az az egyetlen mérőszáma a sikernek. Hogy a vesztes csalódottságra, hazakullogásra és leszegett fejre van ítélve – hiszen veszített. Elvégre egy dobogós helyezésről épp lemaradt versenyző; egy Oscar-díjra jelölt, de aranyszobrot nem megkaparintott színész; egy castingon kiesett modell; egy teniszmeccset elvesztett sportoló minek is örüljön? Elmondom.  

Rengetegszer kerültem már a negyedik hely kényelmetlen és frusztráló pozíciójába. Nem mondom azt, hogy világéletemben örök negyedik voltam, de sokat ültem már a negyedik helyezettek kakasülőjén, ahol igazából már csak egy karnyújtásnyira van az ember attól, hogy teljesítménye a siker kategóriájába essen – ne pedig a majdnem-sikerébe, vagy, ahogy picit pesszimistábbak mondják: a bukáséba, a kudarcéba.

Kényelmetlen és fájdalmas érzés, mégis ezek a

majdnem-sikerek jelentik számomra az egyik legnagyobb motivációt.

Ezek visznek előre, adják a fáradhatatlan hajtást, az erőt a még többre, a még jobbra, a még erősebbre. Olyasmi ez, mint a szerencsejáték függőség: nem nyersz, de annál inkább csinálod. A való életben – a szerencsejátékkal ellentétben – ez azonban kifizetődik.

Tehát amikor majdnem célba érsz, és majdnem a győztes kategóriába esik a teljesítményed – de aztán mégsem –, vagy, amikor már egy percre elhiszed, hogy ez most sikerülni fog – de pont lecsúszol –, akkor nem feladni kell, és füled-farkad behúzni, esetleg őrjöngeni, bűnbakot keresni, hanem teperni, és majdnem-sikernek elkönyvelni. Ilyenkor mindig Leonardo Di Caprio és az Oscar-díj, vagy pedig Michael Edwards és az Olimpia esete jut eszembe. Na, ők aztán nem azonosították összeomlással, feladással és bukással az apró kudarcokat. Egyáltalán nem: tudták, hogy elkerülhetetlen és szükségszerű a cselekvő ember életében.

Mert már az Oscar-díjra jelölés önmagában is egy hatalmas megtiszteltetésnek számít. Látják, hogy benned van. Mert engedtek indulni a versenyen/castingon, már továbbjutottál a többkörös állásinterjún, hiszen méltó ellenfél vagy. Látják, benned van. Győzni persze jó érzés… tudom.

Senki sem ugrál örömében, ha valamit éppen csak nem sikerült elérnie.

De nem vagyok benne biztos, hogy a győzelem – a majdnem-sikereimmel ellentétben – további hajtásra és munkára ösztönözne. Ezeket a majdnem-sikereket erővé és motivációvá kell formálni, hiszen képesek nagyobb löketet és hajtóerőt jelenteni a dobogós helyezéseknél.

Továbbmegyek: ezek a majdnem-sikerek többet tanítottak nekem, mint a győzelmeim. Elszántságot és emelt főt. Alázatot és felelősségvállalást. Türelmet és kitartást. Erőt és energiát. De a legfontosabb: újrakezdést és új utakat.

A Kudarc tehát érdekes egy figura. Lehet tőle félni, nagy ívben kerülni, de érdemesebb megélni és szembenézni vele, mert még a legtökéletesebben kiállt próbák, versenyek, feladatok után is felbukkanhat.

Ezek a majdnem-sikerek segítenek nekem abban, hogy ne álljak meg. Épp ezért ünneplem őket. Nemcsak a dobogós, díjazott helyezést, de a majdnemokat is. Azokat talán még jobban is!

Ajánljuk még: