Lehet-e mindig a tanárnak igaza, és ha igen, miért nem?

Szerettem iskolába járni, a középiskolás és a kollégiumi évek tapasztalatai a legszebb emlékeim között szerepelnek. Egy olyan osztályközösséghez tartoztam, amelyiknél jobbat soha nem kívántam. Sokszor meg is jegyezték a tanárok, hogy rég volt hozzánk hasonló osztályuk, akik ennyit tevékenykednek, kacagnak együtt, és akik mindig kiállnak egymásért. Ehhez az osztályhoz tartozott egy drágalelkű osztályfőnök, akivel együtt teljes lett a kép. Talán ez az erős alap, a jó közösség és a még jobb vezető volt az oka annak, hogy a nehéz napokból és igazságtalanságokból könnyűszerrel ki tudtunk lábalni – azért, mert ott voltunk egymásnak.

Karinthy kérdezte meg egyszer, hogy lehet-e férfi és nő között barátság, és ha igen, akkor miért nem? A kérdés formája jól működik iskolai közegben is: lehet-e mindig a tanárnak igaza, és ha igen, akkor miért nem? Merthogy bármennyire is próbálják azt belénk nevelni, hogy egy embernek – jelen esetben egy tanárnak –, mindig igaza van, jól tudjuk: ez képtelenség. Adódik hát a kérdés: meg szabad-e mondani egy tanárnak, ha téved?  Hiszem, hogy szabad, ugyanakkor tudom: nagyon nehéz. 

Elsőként a saját bőrömön tapasztaltam, milyen nehéz ellentmondani. A kétezres évek első évtizedében járunk, adott egy osztályteremben huszonnyolc diák, amelyikből egy felelésre készül, míg huszonhét fellélegez. Legalábbis pár percig, mert aztán a felelésből is kollektív ügyet csinál a közösség: hamar értetlen összenézéseknek, papírsercegéseknek lehetünk tanúi. Aztán lassan emelkednek a kezek, és bátortalanul egyre többen megszólalunk: „Dehát ezt a leckét még nem vettük!”

Igazságtalan volt a tanár, olyat kérdezett a felelőtől, amit sosem tanított. Aztán, miután egyre többen hívtuk fel erre a figyelmet, egy csoportos felelés vette kezdetét – többnyire ismeretlen tananyagból. A vége számomra az lett, hogy minekután „önerőből” már begyűjtöttem egy négyest (Romániában ötös a legkisebb átmenő jegy), most mellé csapódott egy hármas, így bukásra álltam. Az ellenőrzőmben uralkodó általános idillt ez megbontotta. Anya annyit kért, hogy majd valahogy javítsam ki, apa szerint épp ideje volt már egy kis változatosságnak,

a tanárom szerint pedig gúnyt űztem a tantárgyából, a többiekkel együtt. Arról, hogy ő hibázott, nem szólt a fáma.

Mindenki azzal vigasztalt minket, hogy majd kijavítjuk a jegyet, míg nekünk ez már rég nem erről szólt. Csak azt akartuk, hogy kimondja végre valaki, hogy ami történt, nem volt igazságos, és most nem a tanárnak volt igaza. Mert azt az anyagot nem vettük, amiből felelni kellett!

A másik eset jó tíz évvel később történt, ezidőtájt már a katedra túloldalán álltam. Elkezdődött az óra, lassan felvettük a ritmust, egy csapat diák figyelt. Láttam, az egyik gyerek figyel, egyre csak nézi a táblát, aztán lassan emeli a kezét: „Oszi, van egy hiba a táblán, az egyik sorban!” Visszanéztem arra, amit írtam, majd újra a fiúra. Lélekben egy pillanat alatt ott találtam magam diákként, amint veszem a bátorságot, hogy felszólaljak, kijavítsam a tanárt. Láttam a diák szemében a kétkedést, és a bátortalanságot. És tettében a bátorságot, hogy szólt. 

„Annyiszor mondtad, hogy te majd másképp fogod csinálni, most itt az alakalom, hogy megmutasd!” – mondogatom magamnak, amíg korrigálom a hibát, majd megköszöntem, hogy szólt és leginkább, hogy figyelt annyira, hogy észrevegye rontásomat. Egy elégedett, mosolygó gyereket láttam magam előtt, aki biztos vagyok benne, hogy végtelenül büszke volt magára. Amikor félretettem azt a tényt, hogy egy diák kijavított, én is büszke voltam rá, hogy meg merte tenni. Lecke volt, nekem is. Mert bár tudtam, hogy nem vagyok hibátlan, rossz érzés volt, hogy egy diák javított. És természetes. Mert nem vagyok hibátlan.

Mikor ezen gondolkodtam, visszaemlékeztem az első napomra tanárként, amikor eldöntöttem, hogy nem fogok semmit magamra erőltetni, ami nem én vagyok, mert úgysem tűnne hitelesnek, és ha valakik, akkor a diákok ezt meg is érzik, és egyből ráugranak. Így maradtam Tündi, aki az alapvető tiszteletet és az alapszabályok betartását megkövetelte – és miután letesztelték a tűréshatáromat, majd megsértődtek, mikor megtalálták, mindezt meg is kaptam –, de ezek mellett szabad volt kacagni, ha a helyzet megengedte, szabad volt alkudozni és taníthattak focizni, amikor az volt soron.

Miért nem orroltam rá egy gyerekre, ha kacagógörcsöt kapott órán? Mert valamikor én is voltam diák, és tudom, hogy ilyenkor soha nem a tanáron kacagtunk, hanem épp valaminek a folytatása zajlott még bennünk, szünetről vagy még előző napról. Volt egy tanárom, aki először megkérte, hogy lassan csendesedjünk, másodjára pedig szólt, hogy nyugodtan menjünk ki, fejezzük be, amit elkezdtünk, hogy tudjon órát tartani a többieknek, és jöjjünk vissza, ha készen állunk rá. „Tarthatnálak itt titeket, és elhúzhatnánk az egész órát azzal, hogy máshol vagytok, vagy mentek, kikacagjátok magatokat, és öt perc múlva folytatjátok az órát!” – mondta, mi pedig igyekeztünk nem visszaélni ezzel a gesztussal. És emlékszem rá, a mai napig, milyen jó volt ezen az órán diáknak lenni, így eltanultam a tanár módszerét.

Mert a jó tanár ismérvei nem mind a saját fejemből pattantak ki, nem kellett feltalálnom a spanyolviaszt. Minden „jótanári” cselekedetem mögött állt egy korábbi tanítóm, egy osztályfőnök, aki valamikor jó példát mutatott. 

Tanárnak lenni az egyik legmegtisztelőbb feladat volt számomra, „tökéletlen” tanárnak és osztályfőnöknek lenni pedig felemelő. Soha nem fordította ellenem senki a hibákat, sőt:

a diáksereg ugyanazzal az elfogadással fordult felém, amivel én igyekeztem feléjük közelíteni.

Lassan egy éve, hogy nem vagyok tanár. Az élet azóta új útra hívott, amin magam is kíváncsian, izgatottan indulok el, szem előtt tartva azt, hogy tudom, nekem itt már nem babra megy a játék. Ezt pedig úgy teszem, hogy szentül állítom: a 158 és fél centimből, azt a felet ennek a csupa fiú, gézengúz osztálynak köszönhetően nőttem, általuk fejlődtem. A lelkem egy apró részében pedig valószínűleg mindig az a tanárnő maradok, aki a gyerkőcökkel a babzsákokon körbe ülve, a János Vitézt mondja, zengi, magyarázza.

Nyitókép: Fortepan / Fortepan