Köszönni ki fog, avagy miért felejtjük el a legalapvetőbb illemszabályt?!

Aktív

Köszönni ki fog, avagy miért felejtjük el a legalapvetőbb illemszabályt?!

Mindennapjaink kedves rutinja, parányi figyelmesség, a társadalmi normák követése. Bennünket is korán megtanítottak köszönni a szüleink, mi is fontosnak tartjuk, hogy gyerekeink hamar elsajátítsák ezt a gesztust. De vajon mi, felnőttek is jókedvvel, bőséggel köszönünk másoknak?

„A köszönés a kommunikáció egy formája, amely során emberek szándékoltan egymás tudtára hozzák jelenlétüket, figyelmet mutatnak, és egyben valamilyen emberközi viszonyt fejeznek ki” – így kezdődik a Wikipédia „köszönés” című szócikke. Köszönni jó, és jóval több ez néhány odavetett betűnél; csöppnyi kedvesség, a legalapvetőbb információcsere, a másik ember iránti tisztelet. És igen, olykor mégis csak egy rutin vagy egy hányaveti szócska, amit a kötelességtudat diktál. 

Illik köszönni – kiskorom óta tudom, és ezt tanítom évek óta gyerekeimnek is. Amióta beszélni tudnak, azóta mondogatom nekik, ha véletlen elfelejtenék: „köszönj, édes gyermekem”. Ma már azt is tudják, hogy az idősebbeknek nekik kell először köszönniük, és akkor is náluk a labda, ha belépünk egy épületbe, megérkezünk egy társaságba. Mondogatni persze édeskevés, példát mutatni fontosabb. 

Rám is vonatkoznak a mindenkori szabályok, nemcsak a gyerekekre,

így természetesen az illemtannak megfelelően üdvözlöm embertársaim.

Óvodásaim még abban a korban vannak, amikor elég egy tekintélyes szia, de nagyon szeretem, amikor az idősebbeket csókolommal tisztelik meg. Alsó tagozatos lányom viszont már tudja, hogy a felnőtteket napszaknak megfelelően üdvözöljük, és a „szia, helló” csak azoknál a nagykorúaknál elfogadott, akiket babakoruk óta ismernek vagy családtagok. Extra figyelmesség, és nekem is jólesik, ha köszönésük mögé odamondják az illető nevét is.

Évről évre szintet lépünk, egyre több alapvető illemszabályt tesznek magukévá, amit a lehető legnagyobb természetességgel alkalmaznak a gyakorlatban. Aztán van, amikor ballábbal kelnek fel, haragszanak az egész világra, és tüntetőleg nem köszönnek egy ismerősnek. Mindenkinek lehet rossz napja. Nem jár érte bünti, de azért szóvá teszem. Visszaküldöm őket, ha köszönés nélkül távoznak az óvodás csoportjukból, néha előre szólok, ha meglátok egy ismerős nénit vagy bácsit közeledni. Nem nagy dolgok ezek, de azért legyen a tudatukban, hogy ezt minden kín nélkül, csípőből jó megtenni. 

Viszont azt is látom, hogy másoknál talán nem annyira fontos gesztus a mindennapos köszönés, pedig szerintem olyan szép, amikor kisebb falvakban még azt is üdvözöljük, akit soha életünkben nem láttunk. Mivel sok időt töltünk vidéken, ezért amikor hazajövünk a fővárosba, gyerekeim mindenkit hangosan észrevesznek a tömött 5-ös buszon. A legtöbb esetben ezt már nem tudják mire vélni a fővárosban. Kár...

És persze a köszönést néha cikinek érzik.

Emlékszem, kamaszként néha zavarban voltam egy-egy találkozás alkalmával: akkor most kit tegezzek, kit magázzak, hogyan is illene?

Valamit azért csak odabiggyesztettem, hogy ne tűnjek neveletlennek. Azt hiszem, ez ma sem változott. Sosem feltételezném egy fiatalról sem, hogy azért nem üdvözöl engem, mert faragatlan, és figyelmen kívül hagy. Egyszerűen csak hirtelen nem jön a nyelvére a megfelelő forma. Nem baj, majd legközelebb. 

Harmincöt évesen igen megengedő vagyok a társadalmi normák terén: gyerektől nekem bármi jólesik. Szeretem, ha lesziáznak, de egy percig sem sértődöm meg azon, ha csókolómmal köszönnek nekem. Azt is tudom, hogy egy kisgyereknek nem azonnal a felnőttek által megálmodott szabályrendszer ugrik be, ha engem meglát, nem derogál ilyenkor előre köszönnöm, hátha ezzel emlékeztetem arra, amit már ügyesen megtanult. A kisebbeknél ez egy tanulási folyamat, idő kell a teljes beépülésig. Néha én is elbambulok, nem hallok jól, vagy a maszk miatt bepárásodott szemüvegemen át nem látok egy centire sem. Azt vallom, e téren is kicsit legyünk elnézőbbek egymással, mert nem csak a bunkóság állhat annak hátterében, ha a kellő időben nem jön ki szó a szánkon.

Viszont az ősrégi, ám még ma is aktuális illemszabályokat szem előtt tartva

van az a pont, amikor felnőtt létemre direkt nem köszönök.

Már beléptem abba a korba, amikor a nálam fiatalabb vagy a velem nagyjából egykorú férfiaknak – akik notóriusan „elfelejtik” a társadalmi normákat – nem vagyok hajlandó sehogysem köszönni. Alapvetésnek gondolom azt a néhány kedves előírást, ami erre vonatkozik, ugyanis a férfinak mindig előre kell köszönnie a nőnek. Tiszteletemet az idősek iránt úgy fejezem ki, hogy a nagyapám korabeli férfiaknak szívesen előre köszönök, de azt hiszem, nőként az én elvárásaim is jogosak. Úgy vagyok vele: ha én is rendszeresen „elfelejtek” köszönni, egyszer csak észbe kap az, akinek elsőként kellett volna. 

Minden reggel „nagy feneket” kerítünk férjemmel és gyerekeimmel az elköszönésnek, és sohasem érkezhetünk úgy haza, hogy nem üdvözöltük egymást. Édesapám annak idején minden nap úgy engedett engem és testvéreimet iskolába, hogy „Járjatok szerencsével!”. Mivel ő már tizenhét éve nem él, ezért ez a köszönési forma nőtt leginkább a szívemhez, viszont nem osztogatom akárkinek.

Szeretem, ha a férfiak kalapot emelnek, bár ez egyre inkább kikopott a mindennapokból, lévén, hogy alig akad ember, aki kalapot hordana. Tetszik a „kezitcsókolom” is, és a koronavírus-járvány ideje alatt az integetés is felértékelődött számomra. Egy éve hiányzik a kézfogás, de nem rettenek vissza attól, hogy családtagjaimat és barátaimat megpusziljam vagy megöleljem. Mert egy érintés jóval többet jelent egy hangsornál. 

A köszönés, az elköszönés sosem búcsúzás. Azt jelenti: van folytatás. Legyen szó egy alig észrevehető kézmozdulatról, egy halk dünnyögésről, vagy egy kósza mosollyal egybekötött fejbiccentésről, nekem a köszönésnek az a fő mondanivalója: nem vagy észrevétlen, látom, hogy itt vagy. Köszönni ki fog? Hát én.

Legyen szép napod, viszontlátásra!

Ajánljuk még: