Az idős emberek érzik a fiatalok türelmetlenségét, és néha fáj nekik

Azt gondolom, ez mit sem változott, ugyanolyan egy-kettőre kész vagyok ember maradtam, akinek ahogy kipattan a szeme, már talpon is van és teszi a dolgát. Mégis olykor már most érzékelem a nálam fiatalabbak türelmetlenségét, akár a gyerekeimét is. Nem neheztelek érte egy cseppet sem, mert jól emlékszem azokra az évekre, amikor én voltam fiatal és nekem kellett legyőznöm magamban a nálam idősebbekkel szemben érzett türelmetlen toporzékolást.

Annak idején úgy láttam és éreztem, hogy mindent gyorsabban, sőt természetesen jobban és ügyesebben tudnék megcsinálni. Ha az én kezembe kerülne az adott feladat, gazdaságosabban és hatékonyabban oldanám meg. Nem tűnődnék hosszasan és főleg gyorsabbak lennének a mozdulataim.

A nálam idősebbek komótossága ki tudott volna kergetni a világból. A szöszmötölés, a fejvakarás, a háromszor nekiindulás. Az elindulással együtt járó megtorpanás és tűnődés, miért is állt fel egyáltalán a székről. A tevéssel-vevéssel együtt járó halk, a munkát még inkább lassító motyogás. A legtöbb idős embert idegesítően lassúnak és tehetetlennek láttam tehát, és komoly erőfeszítésembe került, hogy ne noszogassak bárkit egy kis gyorsaságra, ahogy az is, hogy fiatalkori türelmetlenségemben ne kapjam ki a kezéből a munkát.

Mert néha nehéz volt szembenézni azzal, hogy némely helyen a húsleves három napig készülődött.

Egy napig tartott, mire felkerült a répa a pincéből,

fél napig a répa vakarászása és még egy nap, mire tényleg minden a fazékba került.

Egy virág felkarózása is fél napi munka volt Dédónak is, míg tudtam, nekem csak pár percig tartana. De nem vehettem ki a kezéből a munkát akkor sem, ha majd szétvetett a türelmetlenség, amíg előkereste a kamrában a spárgát, amíg kibogozta, és a karót beleszuszakolta a földbe, amíg reszkető kezeivel körbetekerte, megkötözgette, amit kellett. Mert aztán fél óráig még a virág szárát, fejét igazgatta. Valódi segítséget nem fogadott el, igazából csak a passzív asszisztenciámra, a társaságomra volt szüksége, és arra, hogy taníthasson. Hogy legyen mellette valaki, akinek átadhatja a hosszú szárú virágok karózásának mikéntjét. Máskor a borsóvetés művészetét adta át hasonlóan lassú tempóban esetleg paradicsomot főztünk be együtt.

Visszatekintve rengeteg vegyes érzés kavarog a lelkemben. Összekeveredik bennem a frissen főzött paradicsom fűszeres illata azzal a toporzékolással, amit a lassú mozdulatok, még lassúbb fordulások láttán éreztem akkoriban. Mert én haladtam volna, gyorsabban tekertem volna a paradicsomdarálót, mertem volna a levest, mostam volna el vagy zártam volna le az üveget. De az összes bennem kavargó érzés közül kiemelkedik az a szeretet, amit akkoriban éreztem iránta és ami mégiscsak segített elfogadni, hogy a kor előrehaladtával lelassul az élet. Lehet, csak tudják már, hogy nincs miért kapkodni, mert a munka megvárja őket. Esetleg csak a test romlása, kopása fogja vissza az egykor sietős mozdulatokat, nem tudom.

De azt igen, hogy utólag nagyon bánom fiatalkori énem türelmetlenségből táplálkozó gondolatait és azok akaratlan megnyilvánulásait.

Mert az idős emberek érzik a fiatalok türelmetlenségét. Akkor is, ha nem mondják ki, ha nem vetik azt a szemünkre, ha nem ágálnak ellene. Akkor is, ha nem koppintanak a fejünkre bölcsen és mindentudóan. Nem legyintenek oda hangosan, hogy egyszer majd te is megöregszel. Mert azt szeretnék, hogy igen, jussunk el oda mi is, ahol már lassúbb forgásba kapcsol a világ. Ahol nem kell már rohanni sehova. Ahol el lehet naphosszat bíbelődni egy szál virággal, mert kell, hogy értelmes munkával teljen a nap. De azért kicsit fáj nekik a néha visszafojtott, máskor nyílt türelmetlenség. A fiatalok állandó időzavara, hogy abba nem fér bele egy félóránál hosszabb látogatás. Hogy nem érnek rá megvárni még azt sem, amíg az az idős ember az éléskamra mélyéről előhozza a kifejezetten nekik, de három napig készült süteményt. Hogy nincs idő szeretettel teli türelemmel kivárni, amíg azokkal az elügyetlenedett, de valaha sokat dolgozó kezekkel becsomagolja ajándékait. Azokat, amiket még adni tud.

Nekem egyre többször eszembe jut a három napig (elő)készített húsleves íze. És szeretném hinni, hogy fiatalon is képesek vagyunk megbecsülni azt, aki lassú mozdulatok árán, de megfőzi nekünk. Hogy legyen mit ennünk addig is, amíg futunk a sorsunk után.

Egy népzenész szempontjából ilyenek a különböző generációk és az idő múlása.