„A siker építőköve a kudarc, ezt jó lenne látni” – edzőszemmel a sport-reality erejéről

Exatlon az etalon?

Egy exatlonos megmérettetés összetett, olykor szélsőséges próbák elé állítja a játékosokat. Forróság van, aztán szakadó eső – mindkettő jellemző a játék helyszínén a Dominikai Köztársaságban  –, a feladatok sora nem ér véget. A győzelem és vereség napról-napra alakuló hullámzása kiszámíthatatlan fordulatokat, felemelkedést, bukást, mentális leterheltséget hoz. Ez a túlfeszítettség olykor végletekig kiélezett konfliktusokban robban. Emberi játszmák, sorsok, egyéni és közösségi drámák formálódnak az eredményektől függően. 

A valóságshow a versengés mellett pszichológiai kísérlet, melyben a szerkesztők a változó körülményekkel motiválják, és teszik próbára a játékosok és a nézők alkalmazkodóképességét.

A sport-reality ereje és erénye ebben rejlik: többször, élesebben szembesít, mint a való élet.

Minden futam eredménye tükröt tart, melyben megélhetjük küzdelmeinket, örömünket, csalódásunkat, elbizonytalanodásunkat és ez az átélés, valamilyen irányú változást hoz létre. Nézőként is. Tapasztalom, hogy az exatlon és más, nagy sikernek örvendő, sokakat elérő sportok nem csak a feladatokban részt vevők személyiségét formálja, és nem csak az ő hiányosságaikra hívja fel a figyelmet.

Olyan az exatlon, mint az élet

A sikerhez a gyorsaság, az erő jó alap, de nem elég. A tökéletes exatlonista számára az állóképesség és monotóniatűrés mellett nélkülözhetetlen a mentális erő, a rendíthetetlenség, és a kivételesen hatékony alkalmazkodó- és célzóképesség. A játék egyik veszélye a görcsösség, az eredménnyel kapcsolatos akarás, az elvárások. Nemcsak itt, a sportpályákon is tapasztalható az a visszahúzó, belső feszültséget keltő gondolkodás, miszerint nyerni kell, különben itt a világvége. Ismerjük azt a sportolót, edzőt, szurkolót, aki nem tud elfogadni más eredményt, csak a sikert. Ennek következménye, hogy a versenyző (szurkoló) a győzelemtől elrugaszkodik a talajtól, vagy egy nem várt vereség hatására összezuhan. Ilyenkor következik a bíró, az ellenfél, a körülmények hibáztatása. Ebben a környezetben a támogatás, az építkezés helyett a nyomás, a frusztráció fog erősödni.

Holott tudjuk: a legjobb versenyzők, a legjobb csapatok is szenvednek vereséget. A csalódás ugyanúgy természetes része a sportnak, és az életnek, mint a siker. Hozzásegít ahhoz, hogy távolabbról, más nézőpontból lássuk magunkat, lehetőséget ad az elemzésre. Egy-egy kudarc így lehet aztán a győzelem építőköve. A műsor szerkesztőinek a sikeres folytatás érdekében azon szükséges gondolkodni, hogy ezt a nyomást milyen elemekkel tudják pozitívabb irányba alakítani, vagy csökkenteni. 

A TV2 Csoport ugyanis jelenleg pihenteti a műsorfolyamot. Az adásokat a legutóbbi évad során egyre nagyobb indulat kísérte az állítólagos „csalások” miatt, amit a nézők egy-egy csoportja felfedezni vélt. Ezek a tévedések sokkal messzebbre nyúlnak annál, hogy a szurkolók elfogadják-e a versenyek eredményeit, vagy nem. A kommentekben, a TV2 konfliktuskezelésében – vagy annak hiányában – 

a hazai nevelés, tehetséggondozás, a sporttal-versenyzéssel kapcsolatos gondolkodás hiányosságai köszönnek vissza. 

A hétköznapok történései, és a közösségi felületeken olvasható reakciók adják a legerősebb visszajelzést a társadalom aktuális állapotáról. A mémekbe dobozolt, markáns üzenetekben megfogalmazott gondolatok világában élünk. Szerintem néha nyissuk ki ezeket a dobozokat, nézzünk a szólamok mögé!

Bár azt mondjuk, „a teljesítmény, a részvétel fontosabb, mint az eredmény” (és ez az állítás nagyrészt és némi kiegészítéssel megalapozott), az életben nem eszerint élünk, döntünk. Világunk egyre inkább a versenyről szól. Versenyzünk az idővel, a javakért a figyelemért, a kiposztolható sikerekért. A győzelemnek pedig kultusza van. Felemel és dicsőséget ad. A vereségről „nem trendi” beszélni. Sőt sokszor inkább dühöt, súlyosan minősítő szavakat vált ki, ha a „kedvenc” alulmarad. A győzelemnek megfeleltethető érték, a kinézet, hogy kinek milyen az autója, hova utazott, mit engedhet meg magának. A győzelmi kényszer, a növekvő nyomás, az egyre nagyobb elvárások frusztráló eredményközpontúságot alakítanak ki, és azt a tudatot, hogy „nem vagyok elég jó”. Az Exatlon vegytisztán mutatja be ezt a problémát és hatását úgy a versenyzők, mint a szurkolók oldaláról.

Mondjuk azt is, hogy „a külső elvárások helyett felelj meg saját magadnak”. Csakhogy ez a kijelentés  olyan választás elé állít, ami nem életszerű. Van olyan terület, melyben alkalmazható, de egészében helytelen. A külső és belső elvárások végigkísérnek bennünket életünkön, és nem is pusztán jelenlétük, hanem mértékük okoz problémát, az, amikor ezek az elvárások falakat húznak körénk, és ha annyi van belőlük, hogy már labirintust alkotnak.

Az Exatlon tökéletes gyakorlati leképezése mindezeknek az elvi problémáknak. Ebben a versenyben adott az elvárás, a teljesítménykényszer, és az is, hogy a versenyzőknek meg kell birkózni eredményeikkel. A végső győzelem kulcsa, hogy ki tud a legjobban alkalmazkodni a mindennapos, folyamatosan változó feladatokhoz. Ki marad a végén, aki képes lesz „túlélni” a kihívásokat? 

Miért szeretjük ezt nézni?

Ha az esemény által kiváltott érdeklődést megvizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy az Exatlon egy „csúcstermék”. Napi adásaira többen voltak kíváncsiak, mint a legnépszerűbb hazai klub, a Fradi mérkőzéseire éves szinten, a Forma 1 futamaira, vagy arra a sporttörténelmi pillanatra, amikor Szilágyi Áron megnyerte harmadik olimpiai bajnoki címét. A közösségi médiumokat figyelő és rangsoroló Social Blade adatai szerint a magyar Exatlon videóit több mint 122,5 millió alkalommal nézték meg.

Az Exatlon az elvárt kondicionális felkészültség, és a teljesítmény tekintetében sport, de klasszikus értelemben nem tekinthető annak. Nem egy sportág, mivel hiányoznak belőle azok az állandó feltételek, szabályok, kihívások, melyekre a sportolók fel tudnának készülni. Mindennap más, mindennap egy új kezdet egy új lehetőség, arra, hogy élvezzük a játékot, hogy tanuljunk magunkról valamit, hogy mindennappal egy kicsivel jobbak tudjunk lenni. Erre pedig igenis vágyunk, ahogyan arra is, hogy lássuk, a megjelenő karakterek (a legkisebb fiú, a nehézsorsú fiatal, az anya stb.) le tudnak győzni mindenféle akadályt, akárcsak a mesében. 

Ha igazán jól működik ez a műsor, akkor talán abban is segíthet, hogy minél többeknek kedvet adjon az induláshoz, lendületet az edzéshez és példát a kitartáshoz. Rávilágíthat, hogy a mozgás minden fronton jobbá, többé tehet.

Mert nagy igazság van abban, amit Szentgyörgyi Albert mondott 1930-ban: „A sport, az nemcsak testnevelés, hanem a léleknek is a legerőteljesebb és legnemesebb nevelő eszköze. A sport fogalma azonban nem tévesztendő össze puszta testi ügyességgel, a rekordhajhászással, a nyereségvadászással és a legutóbbiakkal együtt járó primadonnáskodásokkal. Az utóbbiaknak nemcsak, hogy a sporthoz semmi közük, de a sportnak egyenesen ellenségei. A sport elsősorban szellemi fogalom. Egy sportcsapat a társadalomnak kicsinyített képe, a mérkőzés az életre való nemes küzdelem szimbóluma”.