A „csak egy mozdulat” erejével talán még ma is hegyeket lehetne megmozgatni

Mintha kicsit túlbonyolítottuk volna a világunkat, és ezért hajlamosak vagyunk panaszkodni is. Határidőnaplónk vagy/és naptárunk teletűzdelve fontosabbnál-fontosabb teendőkkel, amiktől mi is rendkívül fontosnak érezhetjük magunkat, csakhogy... A sürgősség és a fontosság bonyolult viszonylatában rangsorra is szükségünk van, hogy el ne vesszünk a sok feladatban – mókuskerék pedig ránézésre is garantált.

Hogy lehetséges, hogy miközben a technológiai fejlődés és a javakhoz való hozzáférés szempontjából soha nem látott bőségben élünk, teendőinket és időnket csak erős önkontroll, sőt: öncenzúra árán vagyunk képesek kordában tartani?

Nagyanyámnak se okosórája, se határidőnaplója, se asztali naptára nem volt, mégis minden reggel pontosan tudta, hogy mik a teendői, ezek milyen sorrendben követik egymást, melyik feladat mennyi időt vesz igénybe, és mit kockáztat, ha megcsúszik valamelyik munkával. „Csak egy mozdulat” volt számára az épeszű élet, amire mi csupán vágyakozunk. 

Fotó: Pixabay

Volt időm gondolkodni a bölcsességén, és talán néhány titkát meg is fejtettem – bár azt hiszem, életbölcseletek dolgában csak az utókor képes igazolni bennünket. Az nyilvánvaló volt számomra, hogy imádott nagyanyám együtt lélegzett az őt körülvevő természettel. Életritmusa, mozdulatainak íve, keze járása mind mintha csak követtek volna valami sokkal fontosabbat: egy törvényt, amit alázattal be kell tartani, hogy emberhez méltó életünk legyen. Amikor kilépett az udvarra, és a csirkéket, tyúkokat hívta, amikor lehajolt hozzájuk, hogy megsimítsa valamelyiket, vagy amikor a libát vette a hóna alá, hogy hozzákészülődjön a töméshez, éppen olyan pontosan adagolta erejét, mint a szombat hajnali dagasztáskor vagy a gyomláláskor, a kertben. Nagy, csontos keze volt. Ezzel kötötte a legfinomabb csipkét a stafírungba, ezzel szabta ki a kényes selymet a paplanvarráshoz, de a kukoricát is ezzel fejtette, a durva rézmorzsolóval, és megannyi tészta, kalács, sütemény is ezekből a – gyermekként hatalmasnak látszó – kezekből került ki. És ezeknek a kezeknek egyetlen mozdulatával készült el pillanatok alatt a mosogatás, jött helyre tészta, ha nem találtam el az állagát, és az én lelkem is e varázslatos tenyerek simogatásától gyógyult meg minden csalódás után. 

Soha nem sietett. Engedte magát a természet ritmusa szerint mozogni, dolgozni, és amikor csak lehetett, az apróbb munkákat ülve végezte.

Amíg a test pihen, a kéz még bőven járhat – így lett kész a diópucolás, a paszulyfejtés, a leveszöldségek előkészítése – de sokszor a krémek kikeverése is. Mindig úgy éreztem, mellette biztonságban vagyok: se elkésni nem fogok, se sietnem nem kell. Éppen jól van minden úgy, ahogy történik. Ezt az ősbizalmat, amit nyilván dédszüleim, ükszüleim és további őseim örökségeként hozott magával, még a háború sem tudta megtörni. Amikor fiatalasszonyként, karon ülő nagynénémmel elérte őket a front, egy pincébe húzódtak, két házzal lejjebb. Ezerszer meséltettem el vele ezt a történetet is – néprajzosként már azért is, hogy a tudomány eszközeivel is ellenőrizzem magam –, és soha egyetlen szóval sem a félelemről beszélt. Mindig azt mondta el, hogyan sikerült mindennap élelmet becsempészniük, milyen praktikákkal tudták megvédeni magukat, és hogy tudták: egyszer a háborúnak is vége lesz. Ha belegondolok, hogy a tőlünk több száz kilométerre dúló háború engem nap mint nap szorongással tölt el, holott egy percet sem nélkülöztünk még miatta, nemhogy testi épségünket kellett volna megvédenünk, elszégyellem magam a nagyanyám előtt.

Fotó: Pixabay

Mintha nehézségből semmi se jutott volna neki, olyan természetes könnyedséggel tudott beszélni a veszteségekről is. A háború elvonult, és vitt magával mindent, amiből új életet lehetet volna kezdeni: az oroszok minden élelmet feléletek, a németek pedig otthagyták ajándékba az összes tetűt. Ez utóbbiaktól hosszú hónapokig nem tudtak megszabadulni, és bár „csak egy mozdulat” volt lesöpörniük a tisztára keményített ingről, azért nagyon szégyellték egymás előtt. Mintha nem mindenkinek ugyanolyan tetvek jutottak volna. Mire emberibb körülményeket tudtak teremteni, megszületett nagyanyám második gyermeke, egy szőke kisfiú, akit aztán ötéves korában el is temethetett. Az élet azonban ment tovább, és minden további mozdulatnak ugyanúgy értelmet adott, mint a hitbéli megbékéléssel lezárt tragédiáknak.

Aki sokat veszít, annak az ingerküszöbe igen magasra emelkedik – szinte „csak egy mozdulattá” egyszerűsödik a világ. Mi lehet nehezebb az éhezésnél, a háborúnál és egy gyermek elvesztésénél? Kevés dologban találnánk választ erre. A jó géneken és az erős kulturális örökségen túl a „csak egy mozdulat”-filozófia következő tápláléka tehát a sűrűszövésű élet volt, amiben bőven kijutott a nehézségekből. Nagyon igaz a mondás, miszerint a nehéz idők erős embereket teremtenek, az erős emberek jó időket hoznak, a jó idők gyenge embereket teremtenek, akik aztán nehéz időket hoznak.

Fotó: Pexels

Volt azonban nagyanyámnak egy tulajdonsága is, amitől különc volt a falu többi parasztasszonyai között: többre vágyott, és amit elképzelt, azt meg is valósította. Olykor tényleg „csak egy mozdulatába” került, máskor egészen nagy „projektekbe” kezdett színegyedül, mindenféle tapasztalat nélkül.

Az az erős ambíció, amivel ez a parasztlány bizonyossá akarta tenni önmaga számára, hogy amit a származás és a körülmények meg nem adhatnak, azt ésszel, kitartással és puszta kézzel meg lehet teremteni, minden feladat súlyát megtizedelte.

A háború előtt soha életében nem festett olajfestményeket, ám – mivel a kifosztott templomot be kellett rendezni, fel kellett öltöztetni – bársonyt és olajfestéket vásárolt, és oltárterítőket festett, majd vászonra csendéleteket, szentképeket. A Töviskoszorús kereszt és Jézus az olajfák hegyén ma is éppen ott várnak, abban a házban, ahol életem legfontosabb éveit töltöttem a nagyanyámmal. A németalföldi nyomatok alapján festett képeiből csak ez utóbbi maradt otthon, a többit mind szétosztotta a rokonoknak, ismerősöknek. Virágcsendéleteit, amiket emlékezetből festett, rendszerint a konyhába és a tornácra tette ki. Ugyanilyen természetesen fogott hozzá minden kézimunkához: paplant varrni azért kezdett, mert kelengyét kellett adni a lányoknak, és az ilyesmit az ember nem megvásárolja, hanem elkészíti. Szóba sem jöhetett, hogy megvarrassa mással. A csipkét, a horgolást és a kötést éppúgy saját maga által rajzolt minták alapján készítette, mint a keresztszemest, az írásost vagy a szálhúzásost. De varrt ruhát, terítőt, és ki tudja, még mit nem!

Fotó: Pixabay

„Hamar megvan”– mondogatta, mikor hozzáfogott valamihez, és meg is lett minden, időben. A „csak egy mozdulat” ereje azonban főként a kármentésben mutatkozott meg. Meg sem tudnám számolni, hányszor szaladtak be hozzá a falu asszonyai azzal, hogy a libát félretömték, és ki kell venni a szemet a légcsövéből. Nagy kár egy parasztgazdaságban, ha a hízóliba elpusztul, hiszen egyszerre maximum kettőt tömtek búcsúra, lakodalomra esetleg. Nagyanyám csontos keze finoman felfejtette a szemet, a liba megrázta a fejét, és a félrenyelt kukorica messze repült – soha nem veszített el egyetlen állatot sem, hiszen ez a segítség is „csak egy mozdulatába” került.

Azzal a bizonyos „egy mozdulattal” képes volt hegyeket mozgatni: visszaadni a reményt a kétségbeesett háziasszonyoknak, új terítőt festeni, varrni Isten házába, gondoskodni, hogy mindig legyen friss sütemény a szekrényben – hátha hazajön valamelyik gyermek –, és a ház előtti virágágyás köveit is megmeszelni, hogy mutatós legyen vasárnapra.

Lánykorát egy lábbelivel és egy rend ünneplővel nőtte ki, de asszonyként még a háború sem volt képes annyira megkeseríteni, megnehezíteni az életét, hogy elveszítse bizalmát a mozdulatok erejében. Nagy hatalom ez a bizonyosság: sorsfordító, teremtő erő – az épeszű élet alapja. 

Örököltem-e a „csak egy mozdulat” ösztönét? Talán igen. Ha nem is háború és gyermekgyász, de egyéb cifraságokkal már volt alkalmam szembenézni, és mindig hasznosnak bizonyult nagyanyám egyszerű életfilozófiája. Ahogy telik az idő, egyre többször érzem, hogy ez a tanítás lesz hétköznapjaim fő rendezőelve is.