Van élet más halála után? A gyászkultúránk megváltozott, de a kérdéseinkre ma is választ kaphatunk

ZónánTúl

Van élet más halála után? A gyászkultúránk megváltozott, de a kérdéseinkre ma is választ kaphatunk

 „A halál olyan, mint a nap: nem tudunk szembenézni vele.” Hogyan változott a gyászkultúránk az évek alatt? Miért sokkal nehezebb ma meggyászolni egy szeretett személy elvesztését, mint akár tíz évvel ezelőtt?

Próbáltatok már szembenézni a nappal? Mit csináltatok? Általában összeszorítjuk a szemeinket, lehajtjuk a fejünket, vagy teljesen hátat fordítunk a fénynek. Bármit megteszünk, csak ne kelljen szembenézni vele, ne vakítson. Francois de La Rochefoucauld, francia aforizmaszerző, a Maximák c. gyűjteményében, hasonlóan írta le a halállal és a gyásszal való kapcsolatunkat. „A halál olyan, mint a nap: nem tudunk szembenézni vele.” 

Gyerekként még nem olvastam a bölcs filozófusok munkáit, így a lét és az idő fogalmáról vajmi kevés elméleti tudásom volt. Így, amikor Hachi, a család hűséges és nagy tiszteletben tartott ebe megbetegedett, biztosra vettem, hogy ez átmeneti állapot, majd meggyógyul. Mert élünk, virulunk, és ez egy olyan kiváltság, ami mindenkinek jár, örökre. Ezek után értetlenül néztem, amikor azt mondták, hogy nem tudnak mit csinálni. Öreg és elfáradt. „Jó- jó, ha elfáradt, akkor fekszik majd a kis házába egész nap, és mi visszük oda az ételt!” – mantráztam, miközben anyu leültetett, és életkoromnak megfelelően elmagyarázta, hogy nem csak a kedvenc meséimnek, hanem az életnek is vége van egyszer.

Így teltek a napok, Hachi egyre lassabban mozgott, majd fel sem kelt már. Ott ültünk mellette, néha mormogott egyet halkan. Bár csak egy megérzés volt, hogy az az utolsó napja, de akkor este kivihettük a vacsorát az udvarra, kint maradhattunk sötétedés után is. Hintáztunk, labdáztunk, miközben óvatosan mozogtunk, nehogy valamit odarúgjunk, ahol fekszik. Néha halkan jelezte, hogy jelen van, és biztos voltam abban, hogy tudja, érte vagyunk ott, és szeretve van. Valamikor éjfél tájt még odamentünk, megsimogattuk, aztán bementünk. Apu még sokszor kiment hozzá éjjel, másnapra pedig már számomra is világos volt, hogy mit jelent az, hogy vége van az életnek: nem látjuk, nem halljuk, a világ egyetlen apró zugában sem találjuk meg többet azt, aki elment. Jó, ezt akkor megtanultam, de újabb ismeretlen érzés ütötte fel a fejét.

Mit lehet kezdeni ezzel a torokszorító, félelmetes érzéssel? Van-e élet valaki más halála után?

És akkor még csak egy eb elvesztéséről beszélünk.

Sokunkat megbénít, amikor a közvetlen környezetünkben veszteség ér valakit. Nem tudjuk, hogy mit mondhatnánk neki, mit tehetnénk, mivel támogathatnánk ebben a nehéz helyzetben. Nem tudjuk, hogy miképp közelíthetünk a gyászolóhoz, mert bár régen megvoltak a körvonalazott rítusok, mára elveszítettük ezeket a jól meghatározott iránymutatókat, ami által mindenki tudta, hogy mi a teendője egy haláleset kapcsán. És ugyanígy légüres térben találhatjuk magunkat akkor is, ha mi veszítettünk el valakit, és életünkben először „gyászolni kell”.

Egy kis faluban nőttem fel. Amikor valaki elhunyt, azt nagyon hamar megtudta mindenki. Emlékszem, ahogy reggel hat-hét órakor kopogtak az ajtón, és értesítették a szüleimet egy-egy gyászhírről. Ilyenkor egyértelmű volt mindenkinek: nemcsak részvétet kell nyilvánítani, de meg kell könnyíteni a gyászoló család dolgát. Ami bármennyire is drámaian hangzik, de a sír megásásától, a halotti torra való főzésen át mindent jelentett.

Gyerekkoromban még élt a halotti tor hagyománya: a temetés után az emberek asztalhoz ültek, és felidézték az eltávozott személlyel kapcsolatos emlékeket. Mi, nagyobbacska gyerekként már részt vettünk ezeken az eseményeken. Emlékszem, meglepődve néztem és hallgattam, ahogy a sírás átvált kacagásba, ahogy a szebbnél szebb, és viccesebbnél viccesebb közös élményeket mesélik el, hálát adva, hogy itt volt, élt, és az életünk része lehetett. Mert

nincs szentségtörés a halotti torban és a nevetésben, ahogy az sem vétek, ha a gyászoló nem hord egy egész évig fekete ruhát.

A humor a legletargikusabb helyzetben is segíti a túlélést, és az gyásszal nem zárják ki egymást.

A gyász legalább olyan sokféle lehet, mint az élet, ezért nem adható egy egységes útmutató, hogy miként kell megélni. De az emberek, akiket láttam, segíteni próbálták a másikat, hogy a maguk módján meg tudják élni azt, amit muszáj.

A gyászév fogalma már rég is ismert volt, ha nem is tudományos alapon, de fontosnak tartották. Ennyi idő alatt minden fontos eseményt megélünk egyszer, immár a szeretett személy nélkül, így a következő évben már lesz tapasztalatunk abban, hogy miként tudjuk végigcsinálni mindezt nélküle.

A falu fonója fontos szerepet töltött be a vész idején is: a gyász is közösségi élmény volt. Munka közben beszélgetve, egymást segítve, együtt dolgozták fel a veszteséget az emberek. Sokszor tapasztalom: megvan ez az igényünk ma is, azonban a valós közösség hiányzik hozzá. Emlékszem, amikor nagyanyám mondta, hogy régen nem kellett pszichológus, ez valami „modern nyavalya”. Én pedig elnézően bólogattam – lévén én is a pszichológia szakon végeztem tanulmányaim egy részét –, és hozzátettem, hogy igen ám, de nekik ott volt a fonó, ami felért egy csoportos terápiás üléssel. Nekünk már nincs fonónk, de van, ami részint pótolhatja: kisközösségek, amik megtartanak, nem csak a gyász idején. És igen: a pszichológus szakemberek is, ha a helyzet úgy hozza.

Bár megvannak a gyász lépcsői, nem találunk egy olyan általános útmutatót, ami kész receptet ad ahhoz, hogy miként és mennyi idő alatt lehet túljutni a nehéz periódusokon. Tovább nehezítheti ezt a folyamatot az, ha a búcsúzás lehetősége elmaradt, ha a halott a kórházban távozott, adott esetben úgy, hogy (egy vírus okán) napok, hetek óta nem látta őt senki a családból. Ma sok esetben nincs „átmeneti idő”, nem feltétlenül gondozzuk a halál felé közelítő rokont, így mi magunk is nehezebben, lassabban közelítünk elvesztésének tényéhez  – és erősebben csap bennünket arcon az, ha megtörténik. Aztán minél hamarabb túl akarunk jutni rajta, nem akarjuk elfogadni, hogy valakinek a halála hiányt, ürességet, fájdalmat hagy maga után, és hogy ennek a feldolgozása időigényes.

Elfelejtettünk gyászolni, és akármerre nézünk, világosan látszik: ez a hiány rányomja bélyegét az életünkre.

Sokan felismerik ezt az űrt az életükben, és nem mindenki teheti meg, hogy visszatérjen a falujába, feleleveníteni, hogyan csinálták ezt régen; eltanulni a működő módszert. Ahogyan lelki hétvégékhez, gyászfeldolgozó csoportokhoz és pszichológushoz sem fordul jószívvel mindenki, akinek a halál témájával meg kell küzdeni.

De bárki megteheti, hogy egy-egy könyv segítségével elmélyül a témában, és megpróbál a maga számára válaszokat találni, új megközelítéseket megismerni. Az első név, ami sokaknak eszébe juthat a gyászfeldolgozásról, az Singer Magdolna. Több könyvet írt már, mégis, ami a legjobban megragadott és iránytűként szolgált, az a Vigasztalódás a gyászban – örökérvényű fontos írás. Polcz Alaine Ideje a meghalásnak és Irvin D. Yalom Szemben a nappal c. műve a halandóságunk elfogadásával, a halállal való szembenézés által próbál utat mutatni, a veszteség feldolgozásában, szintén olvasmányos, fontos szövegek. Végül pedig Albert Y. Hsu Hátrahagyottak c. könyvét ajánlom, amely a speciális gyász folyamatába nyújt betekintést, és próbál kapaszkodókat nyújtani, hogy miként juthatunk ki az útvesztőből. Bár a téma nyomasztó lehet, annál inkább valóságos, és a szerzők rendkívüli érzékenységgel és empátiával közelítenek az olvasó felé, feltárva közben saját gyászélményeiket is.

A fájdalmat egyikük sem veheti el, és mi sem vehetjük el senkitől. De azt kívánom mindenkinek, hogy legyen ereje, bátorsága és, hogy legyenek körülötte együttérző emberek, akik szeretetükkel melegséget csempésznek a mindennapokban, és legalább elviselhetővé teszik a fájdalmat. 

Ha a gyász témája foglalkoztat, érdemes lehet elolvasnod interjúnkat, amit egy gyászkísérő meseterapeutával készítettünk: HA MÁR GYÁSZOLNIA KELL EGY GYEREKNEK, SEGÍTSÜNK NEKI!

Ajánljuk még:

Bertényi Miklós füvészkert: egy alig ismert csodahely a Visegrádi-hegység szívében
A Dunakanyarban való kirándulások egyik legnépszerűbb szereplője Visegrád, nem véletlenül. A Fellegvár tetejéről elképesztő panoráma nyílik a Duna kanyargó vonulatára, amit nehéz felülmúlni. Érdemes azonban Visegrádon járva egy másik helyet is felkeresni, a Bertényi Miklós füvészkertet. Kevésbé ismert, ám annál lenyűgözőbb helyről van szó, ami a természetközeli élményeket kedvelők és kisgyerekes családok számára is garantált feltöltődést nyújt.